- ts -

Nos, tisztelt ügyfeleim, merje még valaki azt mondani, hogy a magyar filmforgalmazás nem kelti a szerkesztettség látszatát hevesen! Íme a bizonyság: röviddel a Zimmer Feri 2 után a pesti mozikba került a Zimmer Anti 2 is, konkrétan a tiszteletbeli magyarnak számító Angelina Jolie és az ugyancsak méltán népszerű Johnny Depp főszereplésével, az Anthony Zimmer című pár éves francia szerelmi krimi újrájának formájában. Vagy másként: Halál(unalom) Velencében.

Mindannak a hű feldolgozása, hogy mi minden is történt a régi Angliában, mára egy kimondott filmes szakággá nőtte ki magát - a merítés finoman szólva is bő: Jane Austen korától a 20. század hetvenes éveiig ér. Hihetnénk, hogy mi sem természetesebb ennél, hiszen a táj és módi kameráért kiált, s valóban, az irányba vágó opusok szinte kivétel nélkül vizuális nagyravágyásukkal tüntetnek; korhűség és hangulatfestő erő a két legfontosabb jelszó, díszlet- és jelmeztervezők, dizájnerek és más társművészek paradicsoma a ködös mozialbion. Ugyanakkor meg is kéne tölteni valamivel a gondosan eszkábált kereteket, mely valami arra lenne hivatva, hogy mozgóképpé formálja a nevezett művészek standfotókon oly jól mutató konstrukcióit. S legtöbbször ez hibádzik, még az oly feltűnően gyakori irodalmi adaptációk esetében is.

Vajon létezik-e teljesen előzmények nélkül valami? Igazat mondott-e Julius Caesar, amikor ilyet szólt: Jöttem, láttam, győztem! S ha már a híres római bejelentkezett, tán annyit felidézhetünk, hogy a hetvenes évekből emlékszünk néhány olyan, nagy európai produkcióban forgatott szandálos (vö. köpenyes-kardozós) filmre, melyben magas (akár rendezői) szintű volt a román részvétel.

A hét végén a Hír Tv egyik magazinműsora azt firtatta, hogy hova lett a magyar filmgyártásra az elmúlt nyolc esztendőben fordított temérdek pénz, s ezen belül előszedték azon örök gumicsontot is, hogy "miért rosszak a magyar filmek?". A kérdést épp Jancsó Miklósnak sikerült nekiszegezni, aki - örök jó szokásához híven - egy anekdotával válaszolt, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor az előző államfő ugyanezt kérdezte tőle, ő azt válaszolta, hogy vissza kéne váltani a rendszert, és akkor megint érdekes lenne úgy a művelt nagyvilág, mint önhazánk széles közönsége számára, hogy mit mondanak a magyar filmesek.

Az "öregember nem vénember" szakágból szalajtott mozikkal Dunát lehet rekeszteni ebben a pillanatban is a pesti filmkínálatot tekintve, de nem zavarba ejtő e bőség, hisz mind ugyanazt mondja - ritkábban komoly, sűrűbben könynyed kiszerelésben -, miszerint túl könynyen mondunk le embertársainkról (a közlemény tárgyi világba helyezett megjelenítése is mindennaposnak mondható, gondoljunk az elhajított gyerekjátékok filmjelenlétére). Kedvencem az Ûrcowboyok, annál gátlástalanabbul semmi sem negligálta a valós elemeket, kár, hogy unalmas volt. Amúgy csak egy követelmény van a pályán: jó külsejű és a maguk idejében elég híres veteránokat léptetni fel.

Magyarországon húsz éve tombol már a borsznobéria, de semmi okunk panaszkodni, Amerikában már kétszáz éve. És nézzék, emberek, mi lehúztunk negyvenöt évet egy diktatúrában, melyet ugyan "a húzd meg, ereszd meg" módszerével igazgattak gazdái, de azért mindenhol a hiányra alapoztak. Mondjuk, pont jelen tárgyunk szempontjából járhattunk volna jobban is, hiszen a béketábor országai közül a jó minőségű ételek és italok leginkább az NDK-ban és Csehszlovákiában voltak - olcsó pénzen - elérhetők. Nincs azon mit szépíteni, hogy egy borára időtlen idők óta, olykor már eltúlzott mértékig is büszke ország gyakorlatilag valami bor nevű moslékkal töltekezett (itta el az eszit). S amikor végre feltűntek a minőségi követelményeket is maguk elé állító szőlő- és bortermelők (bedőlt végleg a szovjet piac), jelenlétük viszonylag hamar előcsalta azt a 10 millió borszakértőt, aki addig is köztünk járt rangrejtve. Ah, úgy 1991-ben de cefetül jól jött volna egy ilyen kislexikon...

Alig múlt négy hónapja, hogy a pesti mozikba került az "északi krimi" gyűjtőcímen a legutóbbi időkben divatossá lett felhabzás zászlóshajójának, Stieg Larsson Millennium-trilógiájának az első könyvét vászonra vivő változat, s most itt a második futam.

A neves németországi török alkotó filmje szigorúan a Fradi-kolbász receptje (mindent bele!) szerint építkezik: van benne, mi szem-szájnak ingere, főként klisék, kisember, kis felemelkedés, kis bukás, kis szerelem, nagy szakítás, kis halál, mesébe illő szerencse és kifordítható happy end, meg persze a központi jófej-nyilvántartásba való felvételhez kötelező Udo Kier. Ettől függetlenül egész jópofa kis vígjáték.

Az 1947-es szétválásig India és Pakisztán egy ország voltak. A 3323 km hosszú határ mentén Wagah-nál van az egyetlen átjárási lehetőség (checkpoint). Az átlagpolgár soha vagy csak ritkán lépheti át ezt a határt - tudatja Supriyo Sen és Najaf Bilgrami indiai és pakisztáni rendezők német filmjének végén a felirat, de arról nem kapunk semmiféle tájékoztatást, hogy anno felkereste ezt a nevezetes helyet maga Michael Palin is, miként arról A Himalája Michael Palinnel című műsorában oly híven be is számol. Nyilvánvalóan látogatása még a helyieknek sem jelentett történelmi sorsfordítót.

Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék.

Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon.

A bizalmatlanság egykorú alighanem az emberiséggel, de a pornóval és a horrorral egészen biztosan - hogy a 20. század végén felcseperedett kistestvérükről, a televíziós főzőcskeműsorokról már ne is beszéljünk. A művész pedig azért művész, hogy kételkedjen mindenben, kiváltképp az ember létalapjaiban, miszerint az ölelésben, ölésben és töltekezésben.