Közel nézet

Kővári Orsolya: Árnyékvilág - Tarr Béla-retrospektív

  • - ts -
  • 2013. január 6.

Könyv

1993. október 31-én meghalt Federico Fellini. Elég nagy baj ez nekünk, s még nagyobb baj Tarr Bélának. De a tragikus eset fő vesztese mégiscsak ez a kiadvány.


A mondott dátum ugyanis - naptári tulajdonságai dacára - végérvényesen lezárta a nyolcvanas éveket. A korszakot, amikor még utóvédharcának olyan - hanyatló, de legalább elkeseredett - szakaszában járt a filmművészet, hogy vakon lehetett bízni (mert máshogy már aligha) a rábeszélés erejében. Alkalmasint abban, hogy a kuncsaft rádumálható még bizonyos kivételes egyedek példája által arra, hogy ott kezelje a mozizást, ahol fénykorában kellett: a hatvanas-hetvenes években, amikor még jó okkal lehetett hinni a szakág társadalmi relevanciájában, potenciáljában - legalábbis azokban a társadalmakban, ahol a politikai baloldal valaminő tenyészete létezett (legyen az bár oly álságos, mint a béketáborban, vagy akár az ún. eurokommunizmus hívei közt). Amikor még viszonylag széles körben számított, hogy a népek mit gondolnak egy-egy filmről, egy-egy alkotóról. Akkor még talán egy kismonográfiának is lehetett valódi tétje, bár vonatkozó kétségeimet inkább megerősíteni látszik most vizsgált tárgyunk közvetlen műtörténeti előzménye, a Filmbarátok kiskönyvtára c. sorozat. Tényleg, emlékeznek rá? Négyzetes alakú volt, gyatra papírra nyomták, az esetleg belekerülő képek - filmvonalon ez a legtöbb esetben nagyjából megúszhatatlan - valami homályos pacaként próbálták az olvasó emlékezetében felidézni az esetleg látottakat, ám arra, hogy egy szűz szemnek bárminő információval, ne adj' isten élménnyel szolgáljon, tökéletesen alkalmatlan volt...

Esetünk szempontjából perdöntő, hogy a világ nem csak annyiban változott azóta, hogy Kővári kötetét a kis előddel szemben kifejezetten örömteli kézbe venni, papírzata elegáns, a képek pompásan mutatnak és körültekintően vannak összeválogatva, s monokróm lírájuk megejtő természetességgel idézi fel a maestro világát, nem is csupán azért, mert onnan vétettek. Bár az 'szi almanach ilyenformán egy torz akkor eme isteni szimfóniában.

S e szépség méltó útitársa az az erudíció, mellyel a szerző nekivág végtelen választásának - e nagyon is véges, sőt a dolgok jelen állása szerint lezárt életműnek. Nem esküszöm meg rá, hogy nem ide tartozik: e kritika épp a változásokról szól.

Ha nagyon akarom, a szerző fő formai - mert esküszöm, nem másmilyen - mutatványa, hogy tudniillik a deltavidéktől a forrásig, Berlintől Mannheimig járja meg a kijelölt útját, azaz fordított időrendi sorrendben veszi egyenként számba Tarr filmmunkáit, az sem borítja fel e kellemes műegészt - igaz, nem is ad hozzá sokat: csinos filmelemzések sorával, arietták bősz egymásutánjával e dolgozat jól megfelel alcímének, valódi retrospektív kurzus. Egy-egy gimis tanóra jól fésült, minden gátlástalanságtól, de a legkisebb kócolástól mentes alapanyaga, amihez otthon ki-ki esetleg hozzávadulhat valamicskét, hisz' ha Tarr lett volna ennyire fegyelmezett, bizonyára ő ír filmes kismonográfiákat (de elolvasnám, amit esetleg Bressonról írna!).

Csakhogy a tipográfiai kultúrán túl egyéb kultúrák is sokat változtak, s e változások egyike sem a filmrendezőkről írt kismonográfiáknak kedvezett, némelyike pedig kifejezetten betett nekik. Hogy másképp nézünk filmeket, mint harminc-negyven éve, az egyfelől tényálladék, másfelől azt hozta, hogy másképpen is olvasunk. Pontosabban: nem olvasunk, vagy másképpen olvasnánk. Csekély az elszánásunk, s még csekélyebbek a lehetőségeink: semmilyen új nyelve nincs egy ideje a filmnek, a régi nyelvjárások bedobása olykor váratlan helyeken néha okoz némi érzékcsalódást kedves halottunk szakállának és körmének növekedése tekintetében. Ám ettől még Kővári Orsolya kielégítő jegyzetapparátussal felszerelt, igyekvő dolgozata számos erénye dacára menthetetlenül avítt marad.

Sprint Kiadó, 2012, 173 oldal, 3000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.