Közel nézet

Kővári Orsolya: Árnyékvilág - Tarr Béla-retrospektív

  • - ts -
  • 2013. január 6.

Könyv

1993. október 31-én meghalt Federico Fellini. Elég nagy baj ez nekünk, s még nagyobb baj Tarr Bélának. De a tragikus eset fő vesztese mégiscsak ez a kiadvány.


A mondott dátum ugyanis - naptári tulajdonságai dacára - végérvényesen lezárta a nyolcvanas éveket. A korszakot, amikor még utóvédharcának olyan - hanyatló, de legalább elkeseredett - szakaszában járt a filmművészet, hogy vakon lehetett bízni (mert máshogy már aligha) a rábeszélés erejében. Alkalmasint abban, hogy a kuncsaft rádumálható még bizonyos kivételes egyedek példája által arra, hogy ott kezelje a mozizást, ahol fénykorában kellett: a hatvanas-hetvenes években, amikor még jó okkal lehetett hinni a szakág társadalmi relevanciájában, potenciáljában - legalábbis azokban a társadalmakban, ahol a politikai baloldal valaminő tenyészete létezett (legyen az bár oly álságos, mint a béketáborban, vagy akár az ún. eurokommunizmus hívei közt). Amikor még viszonylag széles körben számított, hogy a népek mit gondolnak egy-egy filmről, egy-egy alkotóról. Akkor még talán egy kismonográfiának is lehetett valódi tétje, bár vonatkozó kétségeimet inkább megerősíteni látszik most vizsgált tárgyunk közvetlen műtörténeti előzménye, a Filmbarátok kiskönyvtára c. sorozat. Tényleg, emlékeznek rá? Négyzetes alakú volt, gyatra papírra nyomták, az esetleg belekerülő képek - filmvonalon ez a legtöbb esetben nagyjából megúszhatatlan - valami homályos pacaként próbálták az olvasó emlékezetében felidézni az esetleg látottakat, ám arra, hogy egy szűz szemnek bárminő információval, ne adj' isten élménnyel szolgáljon, tökéletesen alkalmatlan volt...

Esetünk szempontjából perdöntő, hogy a világ nem csak annyiban változott azóta, hogy Kővári kötetét a kis előddel szemben kifejezetten örömteli kézbe venni, papírzata elegáns, a képek pompásan mutatnak és körültekintően vannak összeválogatva, s monokróm lírájuk megejtő természetességgel idézi fel a maestro világát, nem is csupán azért, mert onnan vétettek. Bár az 'szi almanach ilyenformán egy torz akkor eme isteni szimfóniában.

S e szépség méltó útitársa az az erudíció, mellyel a szerző nekivág végtelen választásának - e nagyon is véges, sőt a dolgok jelen állása szerint lezárt életműnek. Nem esküszöm meg rá, hogy nem ide tartozik: e kritika épp a változásokról szól.

Ha nagyon akarom, a szerző fő formai - mert esküszöm, nem másmilyen - mutatványa, hogy tudniillik a deltavidéktől a forrásig, Berlintől Mannheimig járja meg a kijelölt útját, azaz fordított időrendi sorrendben veszi egyenként számba Tarr filmmunkáit, az sem borítja fel e kellemes műegészt - igaz, nem is ad hozzá sokat: csinos filmelemzések sorával, arietták bősz egymásutánjával e dolgozat jól megfelel alcímének, valódi retrospektív kurzus. Egy-egy gimis tanóra jól fésült, minden gátlástalanságtól, de a legkisebb kócolástól mentes alapanyaga, amihez otthon ki-ki esetleg hozzávadulhat valamicskét, hisz' ha Tarr lett volna ennyire fegyelmezett, bizonyára ő ír filmes kismonográfiákat (de elolvasnám, amit esetleg Bressonról írna!).

Csakhogy a tipográfiai kultúrán túl egyéb kultúrák is sokat változtak, s e változások egyike sem a filmrendezőkről írt kismonográfiáknak kedvezett, némelyike pedig kifejezetten betett nekik. Hogy másképp nézünk filmeket, mint harminc-negyven éve, az egyfelől tényálladék, másfelől azt hozta, hogy másképpen is olvasunk. Pontosabban: nem olvasunk, vagy másképpen olvasnánk. Csekély az elszánásunk, s még csekélyebbek a lehetőségeink: semmilyen új nyelve nincs egy ideje a filmnek, a régi nyelvjárások bedobása olykor váratlan helyeken néha okoz némi érzékcsalódást kedves halottunk szakállának és körmének növekedése tekintetében. Ám ettől még Kővári Orsolya kielégítő jegyzetapparátussal felszerelt, igyekvő dolgozata számos erénye dacára menthetetlenül avítt marad.

Sprint Kiadó, 2012, 173 oldal, 3000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.