Közel nézet

Kővári Orsolya: Árnyékvilág - Tarr Béla-retrospektív

  • - ts -
  • 2013. január 6.

Könyv

1993. október 31-én meghalt Federico Fellini. Elég nagy baj ez nekünk, s még nagyobb baj Tarr Bélának. De a tragikus eset fő vesztese mégiscsak ez a kiadvány.


A mondott dátum ugyanis - naptári tulajdonságai dacára - végérvényesen lezárta a nyolcvanas éveket. A korszakot, amikor még utóvédharcának olyan - hanyatló, de legalább elkeseredett - szakaszában járt a filmművészet, hogy vakon lehetett bízni (mert máshogy már aligha) a rábeszélés erejében. Alkalmasint abban, hogy a kuncsaft rádumálható még bizonyos kivételes egyedek példája által arra, hogy ott kezelje a mozizást, ahol fénykorában kellett: a hatvanas-hetvenes években, amikor még jó okkal lehetett hinni a szakág társadalmi relevanciájában, potenciáljában - legalábbis azokban a társadalmakban, ahol a politikai baloldal valaminő tenyészete létezett (legyen az bár oly álságos, mint a béketáborban, vagy akár az ún. eurokommunizmus hívei közt). Amikor még viszonylag széles körben számított, hogy a népek mit gondolnak egy-egy filmről, egy-egy alkotóról. Akkor még talán egy kismonográfiának is lehetett valódi tétje, bár vonatkozó kétségeimet inkább megerősíteni látszik most vizsgált tárgyunk közvetlen műtörténeti előzménye, a Filmbarátok kiskönyvtára c. sorozat. Tényleg, emlékeznek rá? Négyzetes alakú volt, gyatra papírra nyomták, az esetleg belekerülő képek - filmvonalon ez a legtöbb esetben nagyjából megúszhatatlan - valami homályos pacaként próbálták az olvasó emlékezetében felidézni az esetleg látottakat, ám arra, hogy egy szűz szemnek bárminő információval, ne adj' isten élménnyel szolgáljon, tökéletesen alkalmatlan volt...

Esetünk szempontjából perdöntő, hogy a világ nem csak annyiban változott azóta, hogy Kővári kötetét a kis előddel szemben kifejezetten örömteli kézbe venni, papírzata elegáns, a képek pompásan mutatnak és körültekintően vannak összeválogatva, s monokróm lírájuk megejtő természetességgel idézi fel a maestro világát, nem is csupán azért, mert onnan vétettek. Bár az 'szi almanach ilyenformán egy torz akkor eme isteni szimfóniában.

S e szépség méltó útitársa az az erudíció, mellyel a szerző nekivág végtelen választásának - e nagyon is véges, sőt a dolgok jelen állása szerint lezárt életműnek. Nem esküszöm meg rá, hogy nem ide tartozik: e kritika épp a változásokról szól.

Ha nagyon akarom, a szerző fő formai - mert esküszöm, nem másmilyen - mutatványa, hogy tudniillik a deltavidéktől a forrásig, Berlintől Mannheimig járja meg a kijelölt útját, azaz fordított időrendi sorrendben veszi egyenként számba Tarr filmmunkáit, az sem borítja fel e kellemes műegészt - igaz, nem is ad hozzá sokat: csinos filmelemzések sorával, arietták bősz egymásutánjával e dolgozat jól megfelel alcímének, valódi retrospektív kurzus. Egy-egy gimis tanóra jól fésült, minden gátlástalanságtól, de a legkisebb kócolástól mentes alapanyaga, amihez otthon ki-ki esetleg hozzávadulhat valamicskét, hisz' ha Tarr lett volna ennyire fegyelmezett, bizonyára ő ír filmes kismonográfiákat (de elolvasnám, amit esetleg Bressonról írna!).

Csakhogy a tipográfiai kultúrán túl egyéb kultúrák is sokat változtak, s e változások egyike sem a filmrendezőkről írt kismonográfiáknak kedvezett, némelyike pedig kifejezetten betett nekik. Hogy másképp nézünk filmeket, mint harminc-negyven éve, az egyfelől tényálladék, másfelől azt hozta, hogy másképpen is olvasunk. Pontosabban: nem olvasunk, vagy másképpen olvasnánk. Csekély az elszánásunk, s még csekélyebbek a lehetőségeink: semmilyen új nyelve nincs egy ideje a filmnek, a régi nyelvjárások bedobása olykor váratlan helyeken néha okoz némi érzékcsalódást kedves halottunk szakállának és körmének növekedése tekintetében. Ám ettől még Kővári Orsolya kielégítő jegyzetapparátussal felszerelt, igyekvő dolgozata számos erénye dacára menthetetlenül avítt marad.

Sprint Kiadó, 2012, 173 oldal, 3000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.