Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.