Az úgy volt, hogy valamikor a nyolcvanas évek közepén – hol máshol, egy vadászházban, ilyenek ezek – összejött egy csapatnyi fiatal komcsi, funkcicsemeték zömmel, és megalapították a Rendszerváltó Kört. Mert a pártban már akkor világos volt, hogy lassan, de biztosan közelít egy új világ, s résen kell lenni, hogy az új idők húsosfazeka körül is a kiválasztottak álljanak majd. Tegye fel a kezét, aki nem ismeri ezt a történetet? Persze hogy hallotta már mindenki, tízből kilenc azt is tudja, hol fekszik a vadászház.
Csakhogy ezúttal nem tényirodalomhoz van szerencsénk, melyben pontról pontra bizonyítva van a szabadkőműves, globalista világ-összeesküvés, hanem egy kémregényhez, melyben titkosszolgálatok és magányos hősök vívják ádáz küzdelmüket, nos, kapaszkodjanak meg, leginkább dugászati témakörben.
Aminek viszont az az egyetlen magyarázata, hogy a szerző úgy ír és úgy is látja a világot, mint egy nyolcadikos. Mint egy sértett és megbántott nyolcadikos, akit kiközösített az osztály. Akinek a magyartanárnő kiteszi a nyelvtani dolgozatát a faliújságra elrettentő példának, s akit lépten-nyomon megaláztatások érnek, de legelsősorban is levegőnek nézik a csajok, még a hatodikosok is, akik a jó fejnek számító nyolcadikosokra buknak, a szerző meg rossz fej. Nem kell különösebb lélekismeret, a szöveg magáért beszél, a Titkos összefogás...-t Karinthy bukott férfija írta – s a szövegben könyörtelenül bosszút állt mindenért. Ha nem is ő, a hőse, aki a nemes ügy (és a jelzett bosszú) érdekében – hathatós amerikai kormánysegítséggel – még farokhosszabbító műtéten is átesik. Azt hiszik, viccelek? Magam is azt hiszem, de nem: kicsi van a hősnek egy olyan könyvben, amiben feszt kefélnek, hát tenni kell valamit, ki kell hívni a Foreign Affairst, vagy más fontos céget, s az elintézi. Más, piszlicsárébb esetben elég a deus ex machina is, amikor például alteregóra van szüksége a hősnek, menten terem egy, még a neve is stimmel egy betű híján (azért alteregó, nem?).
S hogy a világtörténelem alakulásából ki ne essünk, nézzük, mit művel a Rendszerváltó Kör nemtelen szándéka megvalósításáért nagy titokban. Kurvákat hozatnak, attól majd jó lesz nekik minden – köztünk szólva ennél alávalóbb, szexista szemetet keresve is alig találhatnánk a nyomtatott termékek legszélesebb piacán. Ahogy Sheldon, vagyis Tőke Péter a nőkről beszél, az oly módon visszataszító, hogy csak azért nem fordul fel tőle az olvasó gyomra, mert nevezett („a szerző”) e téren még a mondott nyolcadikosok szókincsével és jelkészletével sem bír. Ám ne legyünk igazságtalanok, a komcsi átmentők két numera közt ki is küldik egymást ösztöndíjakkal a világ legjobb egyetemeire, hogy pallérozódjanak, illetve azokon lehet csak igazán nagyokat… de ezt már ismerjük.
Így kerül hősünk – az egyik ifjú nacsalnyik samesza – is Oxfordba, ahol aztán felfigyel rá az angol, az amerikai, az izraeli titkosszolgálat, s még egy ezeknél is titkosabb alapítvány, mert a srác nagyon ügyes a lehallgatásban, még a köpőcsővel kombinált nanotechnológiától sem riad vissza. A kémközpontok harcában életveszély leselkedik rá minden sarkon és szegleten, de megoldja.
Mi pedig azon vesszük észre magunkat, hogy átszenvedtünk 250 oldalt, és Bástya elvtárs még sehol, de még össze sem fogtak a győzelméért. Ne féljünk, arra is sor kerül, s onnantól azon kell aggódnunk, vajh beveszik-e az árnyékkormányba Patrubány Miklóst, vagy sem; komoly hendikepje őneki, hogy leleplezte a zsidók egy nagyobb szabású világ-összeesküvését (mert kicsiben azok nem tudnak gondolkodni, a kerületi szintű összeesküvés, az nekik smafu) az aranyvonat kincseinek második – immár módfelett jogosulatlan – bekebelezésére.
Ja, nem mondtam volna eddig? Tőke Péter a szereplői dugatásán túl leginkább zsidózik jelen művében, de e téren sem jut messzebb, mint főtémájában. Én viszont piszokul eluntam a mesélését, ez egy kupac sár.
S ha valaki azt hiszi, hogy ennyi marhaság már biztos szórakoztató bír lenni, ki kell ábrándítsam: mérhetetlenül unalmas és nagyon nyomasztó olvasmány ez.
Intermix Budapest Kiadó, 382 oldal, 2990 Ft
