Barry Sonnenfeld: Men in Black – Sötét zsaruk 3.

69

  • - ts -
  • 2012. május 25.

Film

Önök szerint földönkívüli volt Andy Warhol? Hm, csodálkozni fognak.

Az a legszebb, amikor az élet váratlan pillanataiban vesszük hasznát a mitológiának, például a tájékozódásban – mert pontosabb az, mint bármelyik GPS-berendezés. Közvetlen közelről a Holdat például aligha látjuk sarló alakúnak, s a talaján ácsorogva lehet, hogy a kráterek is a szemhatáron túlra esnek. Ellenben, ha olyan furcsán szökdelve közeledik felénk egy vadbarom, s mögötte még megpillantjuk a kifeszített csillagsávos lobogót meg valami futurisztikus masinát, előbb-utóbb csak leesik a tantusz: szent ég, a Holdon vagyok. A vadbarom ez esetben nem mocskos beszéd, csak plasztikus fogalmazás: Vadállat Borisz jő szökellve. Ő az új rész főgonosza, megátalkodott alak valahonnan az űr sötét oldaláról, mi másban is utaznának az övéi, mint az univerzum elpusztításában. Ám, ha a Föld nem jön össze nekik, akkor befuccsol az egész tervük…

Nos, talán ebből is kitetszik, mennyire eredeti az alapötlete e filmnek – bár azon tényleg lehet vitatkozni, hogy egy jól felfuttatott termék harmadik kiadásától kell-e bárminő eredetit várnia az embernek. Nyilván nem. Vagy ezen még gondolkodom – végül is mindegy: az a legjobb egy harmadik részben, hogy senkit nem lehet lebeszélni róla, hisz’ akit lehetett volna, az már rég túl van a dolgon. Vadállat Borisznál azért Edgar – ha emlékeznek rá – kábé százszor jobb figura volt, ennek rögzítésével be is érem, bár innentől sem csupa jó következik.


Az persze jó, hogy Barry Sonnenfeld kétségkívül értő rajongója Tim Burton méltatlanul alulértékelt világklasszisának (most láttam az osztályzatát az IMDb-n, s kiakadtam), a Támad a Mars!-nak, s egyáltalán, magának Burtonnek. Ugyancsak örvendezésre ad okot, hogy hasonló érzelmek fűtik a Deadwood és a Maffiózók című sorozatok irányában is. Hogy a félmúlt másik nagy mozitrilógiáját már ne is említsem (úgy is kitalálják: Vissza a jövőbe). Ennyit a mitológia filmen kívüli (Hold) és hollywoodi jelenlétéről, amint éppen összemosódni látszik személyes tér-idő érzékelésünkkel (szökdelés+stb.=Hold; bár a sarló sem smafu, kérdezzék az itt producerként magát kitüntető Spielberget).
Szóval a valóságban a helyzet az, hogy vissza kell menni 1969-be, az Apolló–11 kilövéséhez, mert az fel bírná vinni azt a védőpajzsot, ami megvédheti bolygónkat a trogloditák támadásától (bocsánat, elfelejtettem Vadállat Borisz fajtanevét, de nem nagyon számít, mert ő az utolsó közülük, mindenesetre valahogy így hangzott a nevük). K ügynök már eleve ott van (Josh Brolin jó, mint ifjú K: egyszerre Tommy Lee Jones-karikatúra és all american guy), J ügynök 9.12-kor érkezik. Oh, a manóba, az is valami, hogy sikerül-e megmentenie a Földet és az univerzumot, de a nagy dolgokról már sajna lekésett.

Summa summarum, a mitológiai utalásokkal rendesen megpakolt harmadik rész, bár a mai szórakoztató filmek azon kategóriájába tartozik, melyben attól kell tartani, hogy a hősök bármikor leeshetnek valahonnan, és a végén túlnyomták bele kicsit a szirupot, mégis sokszor vicces és szerfelett lendületes, biztos, hogy nemcsak a rajongóknak tetszik majd, hanem az újszülötteknek is. Akik épp e film hatására nézik majd meg az első részt. Hát, nagyot fognak nézni: akkor még más volt minden, különösen az alapfelállás.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.