Film

A bosszú ideje

Tim Burton: Éjsötét árnyék

  • - ts -
  • 2012. május 11.

Film

Nem árt ám résen lenni a mozibubusokból lett filmrendezőkkel, kivált azokkal, akik már úgy ötven körül járnak, mert ők (a szóban forgó Burton mellett például Quentin Tarantino) épp ilyentájt látják elérkezettnek az időt, érzik elég erősnek magukat a bosszúállásra. Hiszen mi a keserves bánatért is lesz valaki már pendelyes korában pont mozibubus? Mert a srácok a téren rendszeresen nem veszik be a focicsapatba. S később pedig azért marad mozibubus, mert a csajok sem ereszkednek szóba vele. Az ilyesmit pedig nyilván nem lehet elfelejteni. Leplezni lehet, sőt kell is, de feledni nem. Hurcolja magával a kis árnyék, miközben cseperedik a mozi éjsötétjében, aztán évek múltán, egy váratlan pillanatban lesújt. Adott (jelen) esetben akkora súlyt fektetvén a váratlanságra, hogy előbb egy-két remekművel elaltatja a kiszemelt áldozat figyelmét, mint hősünk mondjuk a Batmannel vagy a Támad a Marssal vagy citált rokona a Kutyaszorítóbannal és a Ponyvaregénnyel, de aztán könyörtelenül büntet. Büntet válogatás nélkül, bünteti a magafajtát, a válogatás nélkül fogyasztót, de nem kegyelmez azoknak sem, akik tájékozódni próbálnak, hisz’ ők lettek beetetve a remeklésekkel.

 


A büntetőexpedíció kulcsszava a kult, mely címke – szimpla áruvédjegy – azon áll jól, amire ráakasztják.

 

Tim Burton most épp egy hatvanas évek második feléből szalasztott tévésorozatot fabrikált újra, nyilvánvalóan a fent leírtaktól űzve: ha már nekem végig kellett szívnom, s még olykor élveztem is, ti se maradjatok ki, kedves híveim.

S tudják, az a legrosszabb, hogy Tim Burton mindeközben egy igazi mester, míves dolgok létrehozója. Ilyenformán az Éjsötét árnyék minden beállítását aranyba kéne foglalni. Csakhogy álmában nem foglal senki semmit, legfeljebb a helyet, de azt sem aranyba. S nem elég, hogy Burton mester, de még iszonyú jó fej is (dettó Tarantino), így aztán a százados halálból föltámasztott vámpírnak (megint Depp) a hetvenes évek elejének kétségkívül szánalmas külsőségeivel kell szembesülnie – nem is értem, hogy miért nem kapar vissza azonnal hat láb mélyre a föld alá. Mondtuk, a bosszúállás tankönyvi esete: a kiskamasz Tim épp ekkor zúzta le a mama tévéjén – ismétlésben – az eredeti szériát.

Azon túl tehát, hogy de szépen meg tudnám én ezt csinálni a Johnnyval (Depp) meg az asszonnyal (Helena Bonham-Carter) meg egypár szerfelett divatos művésszel (mint Eva Green) és egypár verikúl arculattal (Christopher Lee, Alice Cooper és az ördög öreganyja), szóval mindezen túl nem történt itt semmi az égvilágon. Humortalan viccek, viccesnek ható rémisztgetés, zéró feszültség, semmi.

Ráadásul ezt a semmit elég jó is nézni – a filmidő töredékéig.

Forgalmazza az InterCom


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.