Tévésorozat

A hirig Rómában megy

Missing – Elrabolva

  • - ts -
  • 2012. március 17.

Film

Sorozatfüggők, bár inkább értőket mondanék, bizonyosan jól emlékeznek Peter Greene döntő fellépésére a Törvény embere (Justified) első évadában. E nagyszerű jellemszínész (aljas gengszterek hű megformálója, olyan filmek kimagasló aktora, mint a Közönséges bűnözők, vagy épp olyan sorozatoké, mint a méltatlanul gyorsan elkaszált Donnelly klán) finoman szólva is irányt szabott az eseményeknek, aztán lelépett szépen – még az első főcím előtt. Így tesz most a Trónok harcával a modern korban helyét megerősítő Sean Bean is – egyfelől látszólag, másfelől majdnem. A látszólagot hagyjuk a végére, a majdnem jobban eligazít.

Az történik ugyanis, hogy egy még ismeretlen célú bécsi úton – 10 évvel történetünk előtt – a jó apa képében elénk lépő Bean, míg 8-9 év körüli gyermeke beszalad valahová püréért, felrobban a kocsijában – már az első főcím előtt. Hogy ez mennyire szab irányt az azonnal tíz év múlva folytatódó eseményeknek, az persze erősen kérdéses, de valaminő hatás teljesen nem zárható ki, hisz’ azt elég hamar megtudjuk, hogy foglalkozására nézve titkos ügynök volt a megboldogult, miként a gyermeküket immár egyedül nevelő, valamiért majdnem felismerhetetlen Ashley Judd is.


Innen jön a történet magva, illetve a rádióújságokból is megismerhető része, a felcseperedett ifjú egy nyári egyetemre nyer meghívást Rómába, ahol mirnixdirnix elrabolják. Judd sem tétovázik, újraaktiválja ügynöki mivoltát, s a nyomába veti magát, felvértezve az anyaszív kőharapó erejével.

Innen meg a rossz hírek jönnek, a Missing – Elrabolva dramaturgiája és dialógusai olyanok, hogy simán szervülnének a legrettenetesebb sitcomba is, alig valamivel maradván mondjuk a Marslakók szintje fölött. Mindeközben az alkotók agyonerőltetik az akciójeleneteket, pedig a láthatóan nehéz életszakaszát élő főszereplő csak épp annyira hiteles karate-anyatigrisként, mint anno Bács Ferenc volt András Ferencnél karatézó papként. S az sem túl jó hír, hogy az ibusz (egy ország, város szépségének olykor a dramaturgiára nehezedő mutogatása) nem tévéfilmbe, pláne nem sorozatba való eszköz – itt meg egyenesen vicces. Bár pizzát szerencsére még nem ettek benne.

Summa summarum: hiába beszélünk ezúttal amerikai prémiumsorozatról, annak is a világpremier előtti sugárzásáról, nem minden arany, ami fénylik, és Sean Bean sem az, mint akinek elsőre mutatja magát.

A Missing – Elrabolva az AXN-en látható csütörtök esténként, ismétlések szombaton, vasárnap és hétfőn (aki kíváncsi lett rá, még az első résznél kapcsolódhat be).


Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.