Film

Ketten a gombolyagok közt

Dag Johan Haugerud: Álmok

Kritika

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

A Szexben és a Szerelemben már meglett norvég állampolgárok szívbéli bonyodalmait taglalta, akik a szűknek tetsző normák szerint leélt élet közepén döntenek úgy, hogy felfedezik az emberi közelség alternatív formáit. Jelen film koravén, érzékeny hősnője, a 17 éves Johanne (Ella Øverbye) épp ennek küszöbén áll.

Az átlagosnak tetsző középiskolás lány még sosem volt szerelmes, de amikor megpillantja új franciatanárnőjét, Johannát (Selome Emnetu), azonnal megmagyarázhatatlan rokonságot érez kettejük között (nemcsak rímelő nevük okán). Az idősebb nő ösztönösen megtalálja a hangot diákjaival, az osztálytermen kívül is meghallgatja őket, és valami ellenállhatatlan magabiztosság sugárzik belőle, ami egyből népszerűvé teszi az iskolában. Johanne először csak kicsit megszédül a tanárnő vonz­erejétől, aztán egyre égetőbb sóvárgást kezd érezni iránta, amit csak naplóírással tud csillapítani. Végül annyira eluralkodnak rajta először tapasztalt kamaszkori érzései, hogy Johanna lakására megy, hogy megvallja érzelmeit, de csak zokogni tud. A nő történetesen profi textilművész (csak hogy még lenyűgözőbb legyen), ezért amolyan terápiás jelleggel felajánlja, hogy megtanítja kötni. Kiváló alkalom, hogy kettesben maradhassanak, és a leckék során megélt – szigorúan plátói – intimitás csak fokozza Johanne naplóbejegyzéseinek lázas hangnemét (az emberi bőr és az anyagok érzékiségére Cecilie Semec kamerája kivételesen fogékony). A helyzetet alaposan megbonyolítja, amikor a lányt egyedül nevelő anyja és költő nagymamája megtalálják és elolvassák a titkos jegyzeteket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.