Egyfelől, ott van egy szubverzív rablásos film sugallata: Nemo (Willem Dafoe) a balul elsült műtárgyrablást követően egy manhattani luxuslakásban ragad víz, gáz és (közvetlen vagy digitális) emberi kontaktus nélkül. Az ő és titokzatos megbízói számára mesés vagyont ígérő alkotások (főként Schiele-festmények) a fogságban haszontalanná és értéktelenné válnak, ahogy a pazarul berendezett rezidencia kényelmi funkciói is.
Bár a film hordozza a Minden odavannal és a Számkivetettel rokon túlélődrámák jegyeit is, Katszupisz hamar világossá teszi, hogy őt inkább a filozófiai, sőt esztétikai futamok izgatják. Aranykalitkában rekedt rablója maga is flörtöl a művészettel, és szorult helyzetében az egyetemes értékekről, a tárgyak, az anyagi jólét hasznosságáról kezd elmélkedni. Szerszámok híján a milliókat érő bronzszobrocska pajszerként talál új funkciót, a lakás díszeiként szolgáló ritka egzotikus halak szusiként hasznosulnak, a válogatott dizájnerbútorok pedig létraként vezetnek a reménybeli szabadulásig. A film abszurditásával még a Lántimosz-féle görög weird wave darabjait is megidézi.
Az élő Schiele-figurára hajazó Dafoe a szokott intenzitással alakítja a testi-lelki purgatóriumban vergődő tolvajt; csak neki köszönhető, hogy az izgalmas koncepciót hamar kimerítő film lassabban válik unalmassá. Az utolsó harmadban az az érzésünk, hogy a rendező csak ismétli magát, és a film legalább fél órával hosszabb a kelleténél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
