Luca Guadagnino filmje olyan, mint egy örvény: eleve kényelmetlenül indul, de minden csak egyre zavarosabbá válik benne, továbbá van egy sötét középpontja. Ez a középpont Julia Roberts királynői filozófiaprofesszora, Alma (aki erősen emlékeztet Cate Blanchett nagymacskaszerű Tárjára), aki egyben a kusza film legjobb összetevője is. Aki ismeri, bálványozza, és ő kedvtelve sütkérezik a figyelemben. E gyengeségét csak a papucsférji szerepébe beletörődött pszichológus párja, Frederik (Michael Stuhlbarg) látja. Az épp előléptetésre váró nő két tűz között reked, amikor kedvenc PhD-hallgatója, Maggie (Ayo Edebiri) szexuális zaklatással vádolja meg kedvenc kollégáját a flörtölős, laza Hanket (Andrew Garfield). Hirtelen élet-halál kérdése lesz, hogy feministaként a fekete, leszbikus lány pártjára álljon, aki a fehér, heteró férfiak áldozatának mutatja magát, vagy Hanket támogassa, aki úgy érzi, a gazdag családból jött, elkényeztetett Maggie csak el akarja orozni tőle kemény munkával megszerzett pozícióját, amiért plagizálással vádolta őt.
A korunkról nagyot mondani igyekvő filmet át- meg átszövik Ingmar Bergman- és Woody Allen-áthallások (aki persze maga is kölcsönzött a nagy svédtől). Még Thomas Mann A Buddenbrook háza is tiszteletét teszi; Guadagnino filmjében láthatóan egy másfajta nagypolgárság hanyatlik. A rendező hanyagul felemlegeti a nagy filozófus elődöket, akiknek nyomában piti, ellenszenves bölcsész hőseink loholnak: Arisztotelész, Hegel, Freud, Adorno, Foucault, Agamben. A szereplők sokat emlegetik az erényeket, az etikát és a moralitást (nem lőjük le a poént, ha eláruljuk, gyakorlatból mindannyian megbuknak): már felkészülünk, hogy a rendezőnek magvas gondolatai vannak a témákat illetően, de jobbára kielégítetlenül maradunk.
A bölcsész miliő minden formai jegye stimmel: a tekintélyt parancsoló oversize kosztümök, kordbársony zakók, a konyhapultokat is benépesítő kötetek a bölcsészrezidencián, és a szüntelen, fellengzős szellemi maszturbálás a lazítás pillanataiban is. Ezeknek a látszólag mély diskurzusoknak nincs sok értelme; néha képtelenség eldönteni, Guadagnino ironizál vagy tényleg ennyire idegen neki a filozófia nyelvezete. Pedig az akadémiai közeget tényleg felesleges védeni – melegágya a film karaktereihez hasonló válogatott nárcisztikusoknak –, de a rendező mintha csak bölcsészviccek alapján alkotná újra a filmbeli Yale-t. Ettől függetlenül a Vadászat után még lehetne egy harapós, aktuális dráma; ha a karakterei és a konfliktusai nem volnának olyan kimódoltak. Attól eltekintve, hogy a központi kvartett egyik tagja sem különösebben szimpatikus (ettől még szintén lehet kiváló egy film), mindegyikük olyan érzést kelt, mintha a forgatókönyv kedvéért kifejlesztett problémagép, nem pedig hús-vér ember lenne. Különösen igaz ez Maggie-re, aki állandó elnyomásra panaszkodik, miközben gazdag szülei bőkezűen támogatják az egyetemet. Edebiri másutt (A mackó, Bottoms) megmutatta, mennyi melegséget képes csempészni karaktereibe, itt csupán annyi a feladata, hogy cinikusan ütőkártyaként használja identitását (ahogy attól a fehér heteró bácsik rettegnek). Guadagnino szándékoltan homályban tartja, mi történt valójában Maggie és Hank között (leginkább az enigmatikus jégkirálynő Alma pszichéje érdekli), és azt hihetnénk, ez jót tesz a filmnek. Az eredmény azonban csalódást kelt: félő, hogy Guadagnino maga sem tudja, hol áll a #MeToo utáni politikai aknamezőn, és a dráma, ami lehorgonyozhatná filmjét erőtlenül elpárolog.
Forgalmazza az InterCom
