Film

Minden nap egy forradalom

Paul Thomas Anderson: Egyik csata a másik után

Kritika

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Nem előrehaladunk, hanem örökké körben rohangálunk. A 2014-es Be­épített hiba után Anderson ismét Thomas Pynchon regényét adaptálja (az 1990-es Vinelandet), elengedve az íróval kapcsolatos „megfilmesíthetetlenség” szorongását. A film antihőse, Pat/Bob (Leonardo DiCaprio) is időzavarban van: a sok piálás és füvezés miatt képtelen felidézni forradalmi sejtje titkos kódjait („Mennyi az idő?”), krónikus paranoiáját enyhítendő pedig inkább a múltba réved (Gillo Pontecorvo Az algíri csatáját nézi újra a tévében). Hiába a dicső múlt emlékei, Bob valójában sosem volt saját élete főhőse. A French 75 nevű forradalmi csoportban inkább amolyan háttéremberként funkcio­nált: tűzszerészi szakértelmét társai elterelésként használják, amíg gyűjtőtáborokban fogvatartott bevándorlókat menekítenek. Az igazi főhős inkább szíve választottja, az ádáz Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor lehengerlő alakításában), akinek már a felmenői is telivér forradalmárok voltak. Az amazonszerű Perfidia olyan karizmatikus, hogy még a papírmasé­náci Lockjaw ezredes (Sean Penn) szívét is meghódítja (nem kevés pszichoszexuális belső konfliktust okozva). A megállapodott családi élet béklyóit nem tűrő nő hamar eltűnik a színről (hiányával is erősen lehorgonyozva a filmet), hátrahagyva a kis Charlene-t/Willát (Chase Infiniti), akit mindkét, más-más módon gyenge jellemű férfi a sajátjának hisz.

Míg Perfidia inkább a saját elvtársait is elárulja, hogy megőrizze szabadságát, Bob önként veszi fel az egyedülálló apa szerepét, ami egyszerre puhítja meg és acélozza akaratát. Hogy lányát védje, inkognitóban hibernálja magát, és a bujkálás közepette szép lassan forradalmár hevületét is elveszti. Csak akkor képes újra összekapni magát, amikor Lockjaw 16 év elteltével újra Willa életére tör. Anderson részben saját és generációja portréját is lefesti Bob töketlen alakjában (A nagy Lebowski Tökijét sűrűn megidézve): saját háborújukat elvesztették, végtelen bátorsággal gyereket hoztak a reménytelen világra, amivel folyamatos rettegésre ítélték magukat, de ugyanezekkel a gyerekekkel képtelenek egy hullámhosszra kerülni. Azt pedig végképp nem tudják elfogadni, hogy az új generáció is csak a saját harcait szeretné megvívni (amelyek persze kísérteties hasonlóságot mutatnak a szülők múltbeli küzdelmeivel). Ugyanakkor Anderson ezt nem tragédiának, inkább szatírának látja; a csaknem háromórás film Bob teljesen eredménytelenül záruló vesszőfutását dokumentálja. Foggal-körömmel mentené lányát, de nem látja, hogy Willa már régen kinőtt a kisbabakorból, és köszöni szépen, egyedül is meg tudja védeni magát.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.

Tekintetén az érzelmei

Precíznek, együttműködőnek tartják azok, akik kedvelik; akik kevésbé kedvelik, azt mondják, az általa ígért fejlesztések elmaradtak, így nem csoda, hogy a szent­endrei választókerület határait át kellett rajzolni azért, hogy Vitályos Eszternek nagyobb esélye legyen 2026-ban egyéni jelöltként nyerni. Az olykor indulatos kormányszóvivő alulról küzdötte fel magát a pártban mostani pozíciójáig.

„Sok film meg sem születik”

Négy egykori kollégiumi barát gyűlik össze egyikük lakásában némi bor társaságában – nem tudják, miért vannak ott, s azt sem, mi vár rájuk. A PopUp Produkció Egykutya című előadásából az Oscar-díjas Deák Kristóf rendezett filmet. Az adaptáció nehézségeiről, a független film- és színházcsinálásról és az élet értelméről is kérdeztük az alkotókat.