Film

Minden nap egy forradalom

Paul Thomas Anderson: Egyik csata a másik után

Kritika

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Nem előrehaladunk, hanem örökké körben rohangálunk. A 2014-es Be­épített hiba után Anderson ismét Thomas Pynchon regényét adaptálja (az 1990-es Vinelandet), elengedve az íróval kapcsolatos „megfilmesíthetetlenség” szorongását. A film antihőse, Pat/Bob (Leonardo DiCaprio) is időzavarban van: a sok piálás és füvezés miatt képtelen felidézni forradalmi sejtje titkos kódjait („Mennyi az idő?”), krónikus paranoiáját enyhítendő pedig inkább a múltba réved (Gillo Pontecorvo Az algíri csatáját nézi újra a tévében). Hiába a dicső múlt emlékei, Bob valójában sosem volt saját élete főhőse. A French 75 nevű forradalmi csoportban inkább amolyan háttéremberként funkcio­nált: tűzszerészi szakértelmét társai elterelésként használják, amíg gyűjtőtáborokban fogvatartott bevándorlókat menekítenek. Az igazi főhős inkább szíve választottja, az ádáz Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor lehengerlő alakításában), akinek már a felmenői is telivér forradalmárok voltak. Az amazonszerű Perfidia olyan karizmatikus, hogy még a papírmasé­náci Lockjaw ezredes (Sean Penn) szívét is meghódítja (nem kevés pszichoszexuális belső konfliktust okozva). A megállapodott családi élet béklyóit nem tűrő nő hamar eltűnik a színről (hiányával is erősen lehorgonyozva a filmet), hátrahagyva a kis Charlene-t/Willát (Chase Infiniti), akit mindkét, más-más módon gyenge jellemű férfi a sajátjának hisz.

Míg Perfidia inkább a saját elvtársait is elárulja, hogy megőrizze szabadságát, Bob önként veszi fel az egyedülálló apa szerepét, ami egyszerre puhítja meg és acélozza akaratát. Hogy lányát védje, inkognitóban hibernálja magát, és a bujkálás közepette szép lassan forradalmár hevületét is elveszti. Csak akkor képes újra összekapni magát, amikor Lockjaw 16 év elteltével újra Willa életére tör. Anderson részben saját és generációja portréját is lefesti Bob töketlen alakjában (A nagy Lebowski Tökijét sűrűn megidézve): saját háborújukat elvesztették, végtelen bátorsággal gyereket hoztak a reménytelen világra, amivel folyamatos rettegésre ítélték magukat, de ugyanezekkel a gyerekekkel képtelenek egy hullámhosszra kerülni. Azt pedig végképp nem tudják elfogadni, hogy az új generáció is csak a saját harcait szeretné megvívni (amelyek persze kísérteties hasonlóságot mutatnak a szülők múltbeli küzdelmeivel). Ugyanakkor Anderson ezt nem tragédiának, inkább szatírának látja; a csaknem háromórás film Bob teljesen eredménytelenül záruló vesszőfutását dokumentálja. Foggal-körömmel mentené lányát, de nem látja, hogy Willa már régen kinőtt a kisbabakorból, és köszöni szépen, egyedül is meg tudja védeni magát.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.