Bacsadi Zsófia

Az 1988-as Két test, egy lélek nem tartozik David Cronenberg legtöbbet tárgyalt munkái közé.

Micsoda romantika! Néhány elszánt amerikai, elkínzott, de szenvedélyes európai menekült és a jó ügyekkel szimpatizáló diplomata 1940-ben a napfényes Marseille-ben egy hotelszobából a nácik által üldözött értelmiségieket és művészeket menekít az akkor még semleges Egyesült Államokba.

Mi kell ahhoz, hogy egy egyszerű közúti összezördülés életeket felemésztő bosszúhadjárattá fajuljon?

Mario 1993-ban már elhasalt a szélesvásznon (szerencsére csak kevesen emlékeznek a Bob Hoskins-féle élő szereplős filmre).

John Francis Daley és Jonathan Goldstein becsületes, kielégítő minimumot hozó alkotása ezer szállal kötődik a Trónok harcához, az A Gyűrűk Urához és a végeláthatatlanul burjánzó Marvel-univerzumhoz, ami áldás és átok is.

Februárban meghalt az európai filmművészet egyik utolsó régi vágású óriása, a latin kultúra egyik legmesszebbre jutó közvetítője, Carlos Saura. Az alábbiakban pályájának fontosabb mozzanatait idézzük fel.

Az Atlanta harapós popkultúra-kritikája, szürreális tónusai és önmagát is megmosolygó egzisztencializmusa után magas elvárásaink lehettek a Rajzással kapcsolatban.

Miután Rian Johnson újra feltalálta Agatha Christie-t (Tőrbe ejtve; Az üveghagyma), feltámasztja nekünk Columbót is.

Scott Beck és Bryan Woods filmje az elejétől a végéig olyan, mintha egy kisgyerek fejéből pattant volna ki; de nem a varázslatos, igéző értelemben.

Bármennyire is szeretjük John Luther borostáját és kopott szövetkabátját, talán ideje lenne engedni a fáradt, nihilista nyomozó halálvágyának.

Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.

Vannak kém­thrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.