A spagettiwesternektől, Tarantinótól és John Wicktől ihletett, önfeledt nácimészárlás sokkal több mókát ígér, mint amennyit végül nyújt, főképp azért, mert nem mer igazán gátlástalan lenni. Jalmari Helander meglepően óvatosan játszik, még akkor is, amikor a marcona aranybányász, Aatami (Jorma Tommila) válogatottan groteszk és vérbő módszerekkel aprítja az egydimenziós nácikat.
Aatami a senki földjére bujdosik a háborús összecsapások és a visszavonuló nácik elől. Családja elvesztése után egymaga több száz szovjet katonát irtott ki, de múltját maga mögött hagyta; már csak arany után kutat. Amikor erőfeszítéseit siker koronázza, többkilónyi röggel a város felé indul, ám a nácik útját állják, elveszik az aranyát és majdnem megölik. Aatami gyilkos ösztöne ismét felébred, útjában pedig csak vér és újabb legendák maradnak. Helander nácijai nem makulátlan egyenruhájú, frissen borotvált Siegfriedek csoportja, hanem mocskos, viharvert horda, de ugyanolyan sematikusak, mint a hallgatag főhős. Az egyszerű figurák nem is állnának a szórakozás útjába, ha a rendező igazán el tudná engedni magát. Bár a vérontás kellően agyzsibbasztó és őrült, Helandert időről időre visszahúzza a realizmus és a világháború súlyos történelmi csomagja. Bár a film csupán másfél órás, hosszúnak és repetitívnek tűnik. A Sisu képtelen választani a naturalizmus és az exploitation között, s ez kiheréli a filmet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
