Visszhang: film

Red, White & Royal Blue

Visszhang

Furcsának tűnhet, de a queer közösség nemcsak az artmozik sötét termeibe száműzött, fájdalmas drámákra vágyik az előbújás traumájáról, a gyűlölködésről és az önelfogadás bonyodalmairól, hanem romkomokra is, amelyek pont olyan butuskák és sziruposak, mint heteró társaik (ezt a vonalat képviseli a Kszi, Simon, a Karácsonyi meglepi és a Fülig beléd zúgtam is). A lefóliázott könyvek korában ez nem csupán ízlésbeli kérdés, hanem politikai manifesztum is.

Casey McQuiston regényének adaptációja sok minden akar lenni egyszerre: politikai rendszerek naiv kritikája (kritizálja a brit monarchia intézményét, és elképzel egy délről származó amerikai elnöknőt, aki demokrataként behúzza Texast), kicsit szexibb meleg románc, mélynek szánt melodráma és bugyuta vígjáték is. A koncepció már ott megbicsaklik, hogy hiányzik az igazi izzás a két Ken baba, a Henry herceget alakító Nicholas Galitzine és az amerikai elnök fiát játszó Taylor Zakhar Perez között. Sorjáznak a heteró romantikus vígjátékokból unásig ismert klisék: a hűvös, távolságtartó sznob és a heves, temperamentumos akarnok találkozása, akik eleinte utálják egymást, majd némi kényszerű összezártság után egymás karjaiba omlanak. Az ezerszer játszott lemez sajnos csak a hősök közötti minimális erotikus feszültséggel tud működni. A mű nem riad vissza a szexjelenetektől (ami aligha volna dicséret, ha a szex ábrázolása nem lenne a mai napig tabu sok queer témájú filmben) és a kimondottan a meleg férfitekintetnek szóló erotikus toposzok beemelésétől. De nem mer igazán belefeledkezni az alaphelyzet röhejes voltába (két kiváltságos ifjú álakadályokkal tűzdelt szerelme), ehelyett egy egész politikai­utópia-rendszert épít, miközben a fiúkat elválasztó melodrámai akadályok sem tűnnek elég áthidalhatatlannak. A műdrámák (a herceg melegsége romlásba dönti a brit királyi házat, az elnöki csemete afférja pedig elidegeníti majd anyu szavazóit) szinte szemfájdítóan olcsó műterekben bontakoznak ki. Akár egy alacsony költségvetésű Hallmark- vagy Netflix-filmben, a szereplők túlvilágított, papírmasé díszletek és bántóan vibráló CGI-hátterek előtt kelletik magukat, miközben kiagyalt, papírízű mondatok hagyják el a szájukat. A politikai okfejtések könnyfakasztóan naivak (pedig egy romantikus vígjátéktól nyilván nem várunk mély­analízist), a herceg és az elnökcsemete közötti flörtölés és pengeváltások pedig mellőznek minden izgalmat és érzékiséget.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.