A kezdés kissé zavarba ejtő: megismerjük a tinédzser Christina Boyert, aki állítólagos telekinetikus képességeivel „poltergeist lányként” válik híressé Amerika-szerte. Néhány év múlva elítélik hároméves lánya, Amber megöléséért. A minisorozat könnyedén követhetné a megszokott szenzációhajhász, kissé szadista true crime vonalat – hiszen annyi szaftos részlet kínálkozik. Ami rejtélyes, paranormális jelenségeket firtató történetként indul, hamar bűnügyi drámává változik; az életfogytiglanra ítélt Christina ügyét egy lelkes amatőrökből álló csapat kezdi újravizsgálni.
A Christina képességeivel foglalkozó első epizód kilóg a minisorozat szerkezetéből, de segít megalapozni a későbbi per erősen moralizáló, hisztérikus hangnemét. A sorozat írói különösen figyelnek arra, hogy egyenlő megszólalási lehetőséget adjanak Christina támogatóinak és vádlóinak (a nő barátja, aki a legvalószínűbb tettesnek tűnik, nem kívánt nyilatkozni). A szokatlan kiegyensúlyozottságból úgy tetszik, az amatőr (és főként nőkből álló) nyomozócsapat alaposabb tényfeltáró munkát végzett, mint az igazságszolgáltatási rendszer veterán képviselői. A széria példás mértéktartással mutatja be a nézőpontok sokféleségét, és nem kívánja utólagosan megoldani a bűnügyi rejtélyt (bár érezhetően Christina oldalával szimpatizál). Ami kirajzolódni látszik, az az igazságszolgáltatás elfogultsága és hiányosságai; a Demons & Saviors pont akkor a legerősebb, amikor hallgatni tud.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
