Mostanság, még körkérdésben is, folyamatosan az hallható irodalmi berkekből, hogy kockázatvállalás. Mintha ez lenne a mai irodalom legfontosabb követelménye, miközben az sem világos, mit is jelent voltaképpen: mikortól kockázatos valami a művészetben, és ha igen, az mennyiben garanciája a jelentős vagy fontos teljesítménynek. És: ha kockázatvállalásként valami sikeres, az mennyiben kockázatos úgy istenigazából!? Hiszen a rizikózásnak talán éppen az lehet az egyik értelme, hogy belekalkulálja a sikertelenséget. Megvannak az újabb (és régebbi: Hajnóczy Péter, Hazai Attila) szentjei ennek az új mítosznak, de akik tényleg vállalnak a művészetben valamiféle kockázatot, azoknak általában a nevüket sem említik sehol. Ami logikus, hiszen a sikeres kockázatvállalás egyik jele a totális sikertelenség. De hát persze ez is csak olyan idióta oximoron, mint a sikertelen öngyilkosság.
Legyen bárhogyan is, úgy érzem, Somogyi Aranka komoly kockázatot vállalt a kötetével. Mindjárt az aktfotókkal (Vincze Mariann és Magyar Mária képei), amelyek talán magát a szerzőt ábrázolják nem a legelőnyösebb beállításokban – lógó keblek, szappanossá mállott bőr etc. És éppen ilyenek a versszerű, rövid prózai futamok is a könyvben, egy valaha feltehetően „jó csaj”, egy „italozó életmódot folytató” prolinő lerobbanásának visszhangjai. Brutális viviszekció, amelynek a végén egy nagy vers, a Sidi-bou-Said című, rezignált és önironikus elégia próbálja megbékíteni a lírai Ént önmagával. De korántsem az olvasóval.
Műút Könyvek, 2016, 88 oldal, 2000 Ft
