Bán Zoltán András

A szellemi Magyarország

Kurtág György 90 éves

  • Bán Zoltán András
  • 2016. március 18.

Zene

Miről beszélünk, amikor ma Kurtág Györgyről beszélünk, mit ünnepelünk személyében, mit idézünk eszünkbe 90. születésnapján?

A másik, a szellemi Magyarországról beszélünk, arról, amelyet jobb- és baloldali, netán középutas politikusok, pártok és alakulatok nem tettek tönkre, nem aláztak és szomorítottak meg, noha mindent elkövettek ennek érdekében. (Bár – és ezt el kell ismerni – szörnyűséges tetteiket zömmel szándéktalanul, mintegy véletlenül követték el ellene.) A spirituális ország azon lakóiról beszélünk, akiket a hatalmat birtoklók nem kényszerítettek hazugságra, önfeladásra és öncsalásra, akiknek nem mérgezték meg végzetesen a szellemét, nem törték meg alkotóerejét, noha minden erővel ezen voltak – nem feltétlenül tudatosan, hanem a politika és a hatalom mintegy természettől adott és könnyen mozgási energiává fajuló helyzeti energiája révén. De egyszerűen nem voltak képesek rá, mert legyen bármekkora földi befolyásuk, ezzel, vagyis a szellemi Magyarországgal, egyáltalán a Szellem birodalmával nem bírnak, fölötte nincs hatalmuk. Hiszen „amit Csokonai, Babits vagy Bartók létrehozott, annak egyképpen nem árthat sem tűz, sem vas, sem irigy idő, sem neutronbomba” – írta Ottlik Géza 1981-ben, amikor visszatekintett 1945-re, és a szándékra, hogy a fizikai romok eltakarításával egyidejűleg újraindítják a Nyugat című folyóiratot.

Emlékpróba

 

De mi történt 1981-ben Kurtág Györggyel?

Jól indult számára az év, hiszen január 14-én a Pierre Boulez vezette Ensemble InterContemporain nevű kamaraegyüttes (ekkor Eötvös Péter asszisztensként dolgozott itt) mutatta be Párizsban A boldogult R. V. Truszova üzenetei (op. 17), című, Dalos Rimma orosz nyelvű versei alapján komponált dalciklusát. Addigi fő műve, a Bornemisza Péter mondásai (op. 7) 1968-as, ellentmondásos fogadtatású (Ligeti György 2005-ben írt laudációja szerint siker, Dalos Anna 2013-as, a Magyar Zene folyóiratban publikált, Kurtág magyar identitása c. esszéje szerint inkább bukás) darmstadti pre­mierje után Kurtág ezzel lépett be és kapott törzshelyet a modern művészet európai világába, hogy azóta is ott tartózkodjon megingathatatlanul. Elhagyta a kis összefüggések peremvilágát, és átlépett a nagy, európai kontextusba. Ettől kezdve Kurtág csak elvétve írt magyar nyelvű szövegre, nagy kivétel az 1981-es, opus 20-as József Attila – Töredékek. Következett az újabb orosz ciklus, a Jelenetek egy regényből (op. 19), a Négy Ahmatova-költemény (op. 41), aztán A csüggedés és a keserűség dalai (op. 18, Ahmatova, Blok, Cvetajeva, Jeszenyin, Lermontov, Mandelstam költeményeire), míg a Hölderlin-Gesänge (op. 35), a Kafka-töredékek (op. 24) német, a francia/angol Beckett-versek alapján írt …Pas á pas – nulle part (op. 36), vagy az ugyancsak Beckett-alapú What is the Word (op. 30) álmagyar/álangol, voltaképpen nyelvtelen mű. A sokféle nyelvváltás nem pusztán külsődleges jelenség, miként az sem, hogy Kurtág a nemzetközi avantgárd vagy klasszikus modernség, de még inkább a „modernség­tradicionalizmus” (Odo Mar­quard találó kifejezése) nagy alkotóit választja művészi partnerül. Ám szembeötlő, mennyire eltérően megformáltak az orosz, illetve a más nyelven írt darabok. A „szent orosz művészet” (Thomas Mann) azt sugallja, hogy létezik még töretlenül egységes műalkotás, lehetséges még ama klasszikus művészi tekintet, mely képes egységben látni és felmutatni a világot. A széthullott tudatú és részben a téboly nyelvén írt német, „angol” művek már a művészet szétforgácsolódása és eldologiasodása légkörében fogantak, éppen az elidegenedés nagy kritikusa, Theodor W. Adorno szellemében, akinek egyik aforizmája nem kertel: „A mai művészet feladata, hogy káoszt vigyen a rendbe.” Kurtág orosz műveinek világlátásában még létezik rend, talán éppen azért, mivel e versek többnyire a történelem pörölyétől közvetlenül sújtott ember szenvedéseit ábrázolják, ezért viszonyuk a történelemhez egyenesen húsba vágó. Elnagyoltan azt mondhatnám: a nyugati világ művészetében az embert az eldologiasodott történelem tiporja el, és teszi dadogva nyüszítő kreatúrává.

Ebben a kontextusban nagy jelképes erővel bír a tény, hogy Kurtág, talán művészete summájaként, már évek óta Samuel Beckett Fin de partie (értelemszerű magyar fordításban: Végjáték) című drámája francia nyelvű színrevitelén dolgozik. Nem tudjuk, mi lesz ebből, talán opera, talán valami egészen más jellegű színpadi happening. Adorno, aki 1961-ben nagy esszét írt a darabról, alighanem elégedetten csettintene a maga mértéktartóan homályos nyelvén: „E darab megértése nem jelenthet mást, mint megérteni a darab megérthetetlenségét, konkrétan újraalkotni a mű értelem-összefüggését, mégpedig azt, hogy a mű nem rendelkezik ilyesfajta összefüggéssel.” Nem véletlen, hogy a Végjáték főhőse, Hamm maga is valamiféle Nagy Művön, valamiféle elbeszélésen dolgozik, azaz igényt tart az értelem-összefüggésre. Hamm ebben a kontextusban általában véve is magának a művésznek és művészetének, és konkrétan az éppen a Fin de partie-t megíró szerzőnek a paródiája. Jellemző, hogy a dráma fő kérdése a befejezés, a vég, mely közel, és folyton „közeledik”, de valahogy soha nem jön el. Itt tart most Kurtág, ha jól sejtem. Kurtág a maga antropológiáját régen ebben a Bornemisza-mondatban foglalta össze: „virág az ember”. Ma ez úgy módosulhat: szélbe szórt szemét, hulladék az ember. Akinek, Beckett ismert mondása szerint, „ha már nyakáig ér a szar, nem marad más, mint énekelni”.

A magyar művészeti világ: 1981

 

Dalos Anna említett esszéjében úgy véli, 1956 után a magyar művészeti világ a kettős beszéd jegyében állt. Kurtág Bornemisza-műve tükrében ekként határozza meg a darab végén kivívott harmóniát: „A C-dúr akkord ebben az esetben a megtisztulás, illetve a harmónia jelképeként értelmezendő, amelyet – Kurtág szavaival – »ki kell érdemelni«. A harmónia kiér­demeléséhez – zenei és spirituális értelemben egyaránt – ki kell egyeznünk önmagunkkal, de ez a kiegyezés csak a bűn megtapasztalása árán szerezhető meg. Kurtág éppúgy, mint magyar kortársai, a bűnt – amit nevezhetünk akár ősbűnnek is – a politikai hatalommal kötött szimbolikus szerződéssel kapcsolta össze. A szerződés – mint a korszak kettősbeszéd-gyakorlatának feltétele – lehetetlenné tette, hogy ki lehessen mondani az igazságot, amelyet végül is sokértelmű kódokba, eltitkolt szavakba rejtettek. Elsősorban éppen ebben az értelemben reprezentálja a Bornemisza Péter mondásai Kurtág György magyar identitását.” Nem kívánok vitába szállni e végkövetkeztetéssel. Inkább megpróbálom vázlatosan felidézni, mi történt a Kurtág körüli szellemi szcénában Magyarországon, az Ottlik-esszé publikálásakor. Október 23-án, az 1956-os forradalom 25 éves évfordulójára megjelenik a Beszélő című szamizdat újság, ami látszólag elsősorban talán politikai esemény, de én szelleminek érzem és nevezem, bizonyítékul elég felsorolni szerkesztőit: Kis János, Kőszeg Ferenc, Petri György, Solt Ottilia, Szilágyi Sándor.

Tandori Dezsőnek (akinek nyolc rövid versét Eszká-emlékzaj címen Kurtág zenésítette meg 1975-ben) ebben az évben 5 (!!) könyve jelenik meg, miközben a kor másik nagy költője, Petri György önként lép ki a hivatalos nyilvánosságból; az Örökhétfő már szamizdatként jelenik meg ebben az évben, benne a történetesen Radnóti Sándornak ajánlott vers (Széljegyzet egy vitához), a hivatalos ország és a szabad szellem dialektikájának aktuális summája: „Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak / Azt tiszteltük volt liberalizmusnak.”

Esterházy Péter a Függő című kötetét adja ki, és ekkor jön ki (noha a szöveg még 1974-ben keletkezett) Radnóti Sándor első kötete is, A szenvedő misztikus, mely Pilinszky költészetéről szól. És Pilinszky? Hol van ő, akinek négy versére Kurtág dalciklust komponált, és akinek Szálkák című kötete egyben Kurtág cimbalomra írt etűdjeinek címét is adja? Hol marad Pilinszky? Meghal május 27-én.

De mi történik még 1981-ben? Megjelenik A Zangezur hegység, Bodor Ádám (ő is erdélyi születésű, mint Kurtág, Ligeti és Eötvös) egyik legtökéletesebb kötete, ami nagy esemény, noha Bodor nálunk még szerfölött ismeretlen, többek közt azért, mivel műveit Bukarestben adja ki a Kriterion kiadó. És ekkor jelenik meg Tar Sándor első könyve is: A 6714-es személy. És Jancsó? Hol marad a hatvanas-hetvenes évek legnagyobb varázslója? Ekkor Olaszországban él, ott készült filmjeit nálunk nem játsszák. Jancsó távozása után eljött Jeles András és Huszárik Zoltán korszaka; a Szindbád rendezője éppen 1981-ben halt meg.

És mi csinált ekkoriban Erdély Miklós, a kor legszabadabb magyar szelleme, akit csak jobb híján nevezünk a szocialista magyar avantgárd központi alakjának? 1981. április 22-én az ELTE Esztétikai Tanszékén lépett fel. Az Optimista előadás azzal indít, hogy felsorolja „a poszt-neo­avantgárd magatartás jellemzőit”. Csak pár pontot idézek: „1. Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell. 2. Ami létét érinti, akár közvetlenül, akár közvetve, arra illetékessége kiterjed. 3. Ilyen módon illetékessége mindenre kiterjed. 4. Ami rossz, hibás, kínzó, veszélyes és értelmetlen, azt merészelnie kell észrevenni, legyen az a leg­elfogadottabb, legmegváltoztathatatlanabbnak tetsző ügy vagy dolog. 8. Amit a maga korlátozott eszközeivel megtehet, azt késedelem nélkül tegye meg. 9. A szervezkedés, intézményesedés minden formájától tartózkodjon.”

Látható, hogy Erdély valami olyasmit fogalmaz meg, amit Bornemisza Péter majdnem pontosan négyszáz évvel korábban így mondott, hogy aztán a sorok felharsanjanak Kurtág nagy művében is: „Az elme szabad állat, őtet sem lánccal, sem kötéllel meg nem kötözheted.” Kurtág bűntudattal teli misztikájára jellemző, hogy e sorok a Bűn című tételben szerepelnek.

Kézenfekvő kérdés: miért kellett ezt most felidézni? Persze a felelet sem bonyolult: egyetlen ember sem sziget, és a művész, az elme szabad és álmában is folyton tevékeny állata a legkevésbé az. Hiszen aligha ismerhető meg és értelmezhető az alkotó személyisége, műve az őt körülvevő közeg nélkül. Kurtág művészete a most megidézett alkotók (és további más jelesek) társaságában nőtt naggyá, ebben a közegben lett központi jelentőségű. Még akkor is, ha világos, hogy noha Tandori és Pilinszky egyértelműen hatott Kurtágra, addig Ottlik Géza, Bodor Ádám vagy Tar Sándor szinte semmiféle irodalmi rokonságban nem áll egymással, és ha jól tudom, Kurtágra sem tett semmiféle befolyást egyikük sem. Ugyanakkor mégis egy körbe tartoznak, mint az égitestek, megint Bornemiszát idézve: „Azonképpen az Nap, az Hold, a nagyerejű és kicsinyerejű csillagok egyik az másikat segítik nagy egyenességgel.” Azok csapatában segítik egymást, akik fényévekre élnek azoktól, akikkel a valóságban nagyon is egymás mellett kényszerültek élni, és akikkel voltaképpen semmiféle kapcsolatban nem álltak, mégis kénytelenek folyvást kapcsolatokat teremteni velük. A mindig adott kor, a hivatalos Magyarország embereiről beszélünk ekkor, az országról, mellyel kapcsolatban Ottlik Gézának 1945-ben még voltak illúziói. Ezzel számol le 1981-es emlékezésében, amikor felidézi a régi fogalmazvány egyik kulcsmondatát: „A hivatalos Magyarországnak közelebb kell kerülnie a másik, a szellemi Magyarországhoz.” És így kommentálja a régi követelést: „Ezt rögtön rosszul mondtuk. Nem kell közelebb kerülnie. Elég visszatérnie a civilizáció szabta korlátai közé, és nem kell, mert nem is tud közelebb kerülni: ő csak egy absztrakció, a másik meg valóság. Nála mindig egy rendszámmal magasabb fokú realitás. Ahogy a komplex számok magukba foglalják (mellesleg) az összes valós számot, az irracionálisok az összes racionálist, ahogy a nem-euklidészi geometriák magukba foglalják az euklidészit – és nem fordítva, mint sokan képzelik; úgy az egész nem férhet bele soha abba, ami a része.”

Igen, a szellemi Magyarország valóságos, a másik, a hivatalos, a politikai ország merő absztrakció. Ugyanakkor mégis a másik, a merőben lelki biztosítja az ország mindennapi létét, garantálja magasabb rendű realitását. Mint egykor a derék indián Ottlik kisregényében, úgy szavatol ma a 90 éves Kurtág György Magyarország szellemi biztonságáért.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.