„Szent akartam lenni”

Lengyel József (1896–1975)

„Örökkévalóság? Valóság, örökké.” Lengyel Józsefre mélyen jellemző ez az egyik novellájában felbukkanó szójáték. A kommunista Sallai Imre, az elbeszélés monologizáló főhőse a siralomházban töltött utolsó óráiban is elutasítja a metafizikát, és a realitásra esküszik fel. Mint Lengyel – emberként, íróként.

Bécs, Berlin, Moszkva, Gulag

1896-ban született Marcaliban. Apja viszonylag jól menő gabonakereskedő volt, de 1907-ben tönkrejutott, a család Pestre költözött. Lengyel kuszán kereste hivatását: Pesten művészettörténetet hallgatott, de Pozsonyban már a jogi karra járt egyetemre. Futurista-expresszionista költőként Kassák lapjában, A Tettben debütált, ám György Mátyás, Révai József és Komját Aladár társaságában kivált innen, és immár kommunistaként megalapította a Kilencszáztizenhét című lapot, amit a cenzúra természetesen betiltott. 1918-ban lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, a Tanácsköztársaságban mint Korvin Ottó intimusa tevékenyen vett részt; erről a Visegrádi ucca című emlékiratában számol be, mely Kun Béla előszavával jelent meg oroszul és magyarul Moszkvában 1932-ben.

A bécsi emigrációban, a forradalom bukásának keserű emlékével őt is megkísérti a reménytelenek vigasza, vagyis a messianizmus, és közel kerül valamiféle istenhithez. Olyannyira, hogy noha 1921-ben belépett az osztrák kommunista pártba, 3 év múlva kilépett, aztán kisvártatva ismét belépett… A Bécsi portyák című visszatekintésében találóan jellemzi káoszos állapotát: „Nem halaszthatom tovább, arra kellene felelnem: ki voltam, mi voltam én? Nehéz eset, de megpróbálom. 1. Szent akartam lenni. 2. Filozófus akartam lenni. 3. Férj akartam lenni. 4. Monogám voltam. Csupa olyan vállalkozás, melyekhez hiányoztak a képességeim.” És még egy jellemző részlet: „A barakkban mindenki vagy Kierkegaardot olvasott, vagy Marxot.” Ez persze a szintén Bécsben letelepedett Lukács György hatásáról tanúskodik, akivel Lengyel egész életében vitatkozott; soha, semmiben nem értett vele egyet, mégis állandóan visszatért hozzá.

A továbbiakban is a Lukácséhoz hasonló pályán mozgott: Bécs után, 1927-ben következett Berlin, ahol többek között az erős munkásmozgalom volt a legfőbb mágnes. És persze a magyar kapcsolatok; Lukács mellett az ugyancsak Bécsből idevándorolt Balázs Béla, akinek révén Lengyel bekerült a film világába, no persze csak a peremére, nem a centrumba, mint a Leni Riefenstahllal és Korda Sándorral dolgozó Balázs. És aztán ismét a tipikus fordulat: 1930-ban Moszkvába költözött, roppant reményekkel.

De itt elválnak az utak. Balázs és Lukács megússza (hogy aztán 1945-ben diadalmasan térjenek haza), ám Lengyelt 1938-ban, feltehetően – az akkor már letartóztatott és talán ki is végzett – Kun Bélával ápolt kapcsolata miatt letartóztatják, nyolc évre ítélik, vagyis a korszakban egész enyhének mondható büntetést kap a semmiért.

1939-ben a rettentő, negyven napig tartó hajóút végén („Krasznojarszktól Dugyinkáig”) máris a Gulagon találja magát, azon belül Norilszk II.-ben, amely egykor végállomás volt, úgynevezett „büntető izolátor”, de immár „üdülő”, legalábbis a szibériai fogalmak szerint. Itt előbb (sír)ásó, konyhai munkás, majd karrierje csúcsán szanitéc. És még szerencsésnek mondhatja magát, hogy 1946-ban letöltött büntetését mindössze nyolc hónappal hosszabbítják meg. Aztán, a bűnözőkkel telezsúfolt „vidám 508-as” nevű vonaton, hetek alatt elvergődik valahogy egy Moszkvához közeli faluba – ám hazatelepülési kérelmét 1948-ban elutasítják. Már­is következik az újabb letartóztatás, ekkor „örökre” Szibériába száműzik. Aztán jön az „olvadás”. 1955-ben végre hazatérhet, hogy még időben elérje a forradalmat, de már óvatos, ezért a harcban semmilyen módon nem vesz részt. Lassan elkezdik kiadni műveit, anyagi és kritikai sikere számottevő; az ő novellája alapján forgatja Jancsó az Oldás és kötést. 1963-ban Kossuth-díjat kap, reprezentatív dupla kötetben jelennek meg összegyűjtött írásai (Mérni
a mérhetetlent, Szépirodalmi, 1966); úgy tűnik, minden rendben.

Semmi sincs rendben. Lengyel igazságkereső szenvedélye csillapíthatatlan, és nem és nem fogja be pörös száját. Ez művészi tevékenységének lényege, úgyszólván a minőség záloga. Egész pontosan látja írói természetét. „Mi az oka, hogy jó író vagyok? Megmondom a titkot: az, hogy ellenzéki vagyok. Az, hogy megtalálom, amit ellenezni kell. Ez ma és konkrétan a kormány elleni ellenzékiséget is jelenti, Kádár mellett, Apró, Kiss, Dögei ellen. Rónai ellen, Nemes Dezső ellen, a restauráció hívei ellen, az opportunista szemlélet ellen. Ellenzéke vagyok a gyávaságnak – szóval nem konformista. Ez biztosít életet író voltomnak.”

A botrány nem is késett. A hatvanas évek elején keletkezett Szembesítés című kisregénye, melyet pályája zárókövének szánt, 1971-ben csak „kézirat gyanánt”, kizárólag a megbízható elvtársaknak forgalmazott kötetként jelenhetett meg a Kossuth kiadónál. (A regényt végül 1988-ban adta ki a Magvető, borzalmas színekben tomboló borítóval, a Rakéta regények papírkötéses sorozatában.) Még életében elnyeri a számára szerfölött kétes minősítést, miszerint ő lenne a „magyar Szolzsenyicin”. Bár jobb szerette volna, ha a „magyar Malraux” titulussal illetik, de azért beletörődött.

 

Kommunizmus és hit

Ugyanakkor az összehasonlítás Szolzsenyicinnel szinte szükségszerű volt; miként az is, hogy ekkor ismét Lukácsba botlott. 1965-ben, az Ivan Gyenyiszovics egy napjáról szóló esszéjében az esztéta a maga szokásos határozottságával fogalmazta meg az új korszak általa érzékelt lényegét: „A szocialista realizmus középponti problémája jelenleg a Sztálin-korszak kritikai feldolgozása.”

De kérdés, hogy Lengyel József szocialista realistának tartotta-e magát? És szocialista (vagy kommunista) volt-e még a lágernovellákat tartalmazó Elejétől végig című ciklus vagy a Szembesítés megfogalmazása idején? Éppen a híres, 1968-as Lukács-mondattal („Még a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”) kapcsolatban fogalmazza meg legélesebben az elhatárolódását, amikor felteszi a költői kérdést: „De a legrosszabb szocializmus szocializmus-e?” Amikor Lukács meghívja a lakásá­ra (melyet éppen most készülnek Lukács-emlékhelyként felszámolni), a beszélgetés után ezt jegyzi föl: „Lukács a Szembesítésben szeretné, hogy Lassú (a regény szereplője – a szerk.) valahogy egy nehéz, hosszú, de mégis kiutat lásson (magyarán optimistább legyen)”. Csakhogy Lengyel a saját bőrén érzi, hogy a legrosszabb szocializmus már nem szocializmus, hiszen Lukács „nem mondta meg, hol a határ, amikor még szocializmusról lehet beszélni.” Lengyel pedig, ha jól sejtem, tudta, hol a határ. Már 1962-ben ezt jegyzi fel a noteszébe: „Számomra a kommunizmus nem hit kérdése, tehát ha valamiben csalódtam, akkor nem hiszek. Számomra a kommunistaság létkérdés – pontosabban a létezésé. – Ha nem vagyok kommunista, akkor nem vagyok, létem megszűnt. És így, ha valami rossz volt – akkor az nem a kommunizmus tévedése, hanem nem-kommunizmus; és így úgy határolom el magam, hogy küzdök ellene mint ellenséggel.” Így logikus, hogy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után kijelenti, nem tekinti már kommunistának magát. Mindennek az alapja pedig a táborok élménye, és aztán annak összehasonlítása a hitleri KZ-világgal.

Auschwitz üti Kolimát

Ez az alaptémája a Szembesítésnek, és ez volt Lengyel pályáján az a könyv, ami Szolzsenyicinnél A GULAG szigetvilág. Vagyis ezzel lépett ki végleg a szocialista realizmus Lukács által vizionált perspektívájából, miszerint a sztálini önkény megfestése után jöhet majd a valódi szocializmus ábrázolása. Mindkét könyv azt mutatja, hogy a szocializmusnak nincs jövője, noha Lengyel nem szaladt olyannyira radikális útra, mint Szolzsenyicin. Megmaradt írónak, miközben orosz pályatársa próféta lett és politikus.

Maga a kisregény, mely különféle elbeszélők nézőpontjából meséli el egy 1948-as moszkvai nap történetét, művészi értelemben talán nem tartozik a maradandó alkotásokhoz. De fontosságát az a kérdéskör garantálja, mely jóval később, a hetvenes években válik centrálissá, többek közt Vaszilij Grosszman Élet és sors vagy Jorge Semprún De szép vasárnap! című regényében. Ez pedig nem más, mint a két totalitárius rendszer összevetése, mely a két táborvilág, a hitleri és a sztálini szembesítésében kulminál. Ezen vitázik a Mauthausent megjárt kommunista, Banicza István, aki jelenleg követségi tanácsos Moszkvában, és a Szibériából érkezett és most Baniczától visszatelepedési engedélyt remélő Lassú Endre, aki egyértelműen Lengyel alakmása. És mivel e férfiak kommunisták, vagyis egyben internacionalisták, egyetlen szót sem szentelnek ama nem elhanyagolható ténynek, hogy a náci táborokban azért elsősorban zsidókat gyilkoltak; a Szembesítésben mindössze két (!) alkalommal fordul elő a zsidó szó, teljesen neutrális összefüggésben. Lassúból a holokausztot tökéletesen ignorálva robban ki a szörnyű kérdés: „Akkor legyen szíves, tiszteljen meg pontos felelettel. Mondja meg világosan, mi a különbség az itteni rendszer és az ottani rendszer között. Nem azt mondom, hogy nem volt különbség. Volt. De tessék, követségi tanácsos elvtárs, határozza meg pontosan, szabatos fogalmazásban: mi a különbség.” Vita indul, melyet egyértelműen Lassú nyer meg, hiszen Baniczának csak olyan gyenge érvei maradnak, mint például az, hogy „itt építettek”, meg az, hogy a „Szovjet­unióban nincs kizsákmányolás”. Mindezeket Lassú lesöpri az asztalról. A brutális végkövetkeztetéstől talán még ő maga is visszadöbben: „Akkor Hitler állati rendszere állatian őszintébb volt. Emberiségellenes jelszavakkal pusztította vélt és valódi ellenségeit. Nekem könnyebb lett volna Hitler hóhérainak kezében szenvedni.” De még ez is fokozható: „A tény, hogy ott a vélt vagy valódi ellenséget irtották, itt a harcostársakat. Magamról beszélek, de milliókról mondhatnám ugyanezt. És közülük csak ezrek maradtak meg, akik még élnek, mint én. Ott jelszó az antihumanitás és felsőbbrendűség. Itt a humanitás hangoztatása a kísérőzene. És ez a legnagyobb aljasság! Ezért nem teszek a két gazság közé egyenlőségjelet, ha éppen tudni akarja. A mi eszméinket hangoztatva csaltak. Meggyalázták a munkásmozgalmat, a szocializmust, az emberi felszabadulás nagy eszményét, azt, amiért maga is, én is készek voltunk az életünket adni. Mire jó ezek után az életünk?” Legfeljebb arra, hogy aki elszenvedte, megírja. Hogy a sárból legalább fölemelje arcát.

Ám a történelmi összehasonlítás már megnyitja a művészi sikeresség összevetésének lehetőségét is. Mennyiben ábrázolható Kolima és mennyiben Auschwitz? Miért történt, hogy míg Auschwitz irodalma egyetemes rangra tett szert, addig nem létezik nemzetközi Kolima-irodalom? Szarkasztikusan azt mondhatnánk, míg Auschwitz világsiker, addig Kolima orosz dráma, és a (volt) Szovjetunión kívül legfeljebb pár félházas előadás valamely peremvidéki színpadon. A választ kérdéseinkre akár Magyarországon is meglelhetjük. Gondoljunk bele, hogy Lengyel József Gulag-irodalmával egyidejűleg készült az az Auschwitz-regény, mely később Nobel-díjat hozott alkotójának, miközben Lengyel művészete a nyolcvanas évekre már totálisan elsüllyedt, hogy világsikerről szó se essék. Kertész főműve, mely Lengyel József halála évében, 1975-ben jelent meg, egyre nőtt az időben, míg pályatársáé egyre törpült. Ha most eltekintünk a művészi nívó különbségétől, akkor azt látjuk, hogy ennek oka legkivált a kontextus eltérésében keresendő. Auschwitz univerzális botrány, míg Kolima, a borzalmas és a náci gyilkolástól nem elmaradó számok ellenére, megmarad parciális orosz-szovjet eseménynek. Kertész még írhatott ezzel a címmel esszét: A holocaust mint kultúra. Ám ugyanez Kolimával valószínűleg elképzelhetetlen.

Az esztétikai szintkülönbség éppen ezért nem érv. Hiszen a nívó csak akkor mutatkozhat meg, ha a művet befogadják – egy olvasatlan regény nem lehet sem sikeres, sem sikertelen. Kertész műve a korai visszhangtalanság után a kilencvenes években bekerült a német és aztán az összeurópai, majd amerikai kontextusba, és ez garantálta művészi sikerességét is – az esztétikai értéket közönség és szerző együtt teremti meg. Lengyelnek erre nem nyílt esélye; a Gulag-irodalom, a sztálini elnyomás megmaradt orosz, szovjet ügynek. És csak akkor van esélye az univerzális kontextusra, ha összekapcsolódik, mint Szolzsenyicinnél, a nagy orosz irodalom, Tolsztoj és Dosztojevszkij hagyományával, valamint a kommunista diktatúra és ideológia általános ostorozásával; esetleg összenő a holokauszt témájával, mint például Herta Müller könyveiben; vagy Katya Petrovszkaja most nálunk is sikeres művében, a Talán Eszterben. De napjainkra már Szolzsenyicin is kiesett a világirodalmi köztudatból, Salamov meg legfeljebb csak pár évre került bele, ha egyáltalán. Manapság be kell érnünk Ulickaja világsikerű cuki lágerirodalmával.

Ráadásul Lengyel művészete megmaradt pusztán magyarnak. Ez fenyegette Kertész művét is, de aztán a német fordítás bevezette az egyetemesebb szellemi világba. Lengyel még az orosz szellemi világban sem kelthetett volna visszhangot. És ez logikus is, ha észbe vesszük, hogy önálló magyar kommunizmus soha nem is létezett, amint azt Kalmár Melinda nemrég hatalmas anyaggal dokumentálta a Történelmi galaxisok vonzásában című kötetében. A magyar bolsevizmus csak a szovjetkommunizmus körömfeketényi változata volt. Soha nem volt a mi ügyünk, ezért Lengyel József művészete sem lehetett a miénk.

 

Mi marad?

Mindamellett most mégis feltehetjük az Elsüllyedt szerzők sorozat örök kérdését: mi maradt mára Lengyel József életművéből? Mi az, ami még ma is olvasható, vagy legalább olvasásra érdemes? Mi lehet ebből a művészetből mégis a miénk?

A válasz szubjektív, mint minden ilyen esetben. Számomra az ötvenes évek elején-közepén írt lágernovellák sorozata jelenti a biztos pontot, mely ciklus különféle címek alatt jelent meg (Elévült tartozás, Elejétől végig, Igéző). Az utolsó, az Igéző című sorozatot ajánlom, mely a Magvető életmű-sorozatában jött ki 1971-ben.

13 novella található a szériában, és zárókőként egy nagyjából 100 oldalas kisregény, melynek címe, Elejétől végig, akár az egész ciklus összefoglalását is jelenthetné. A letartóztatástól (Kicsi, mérges öregúr) a megérkezésig (Közeledünk), a tábori élet hétköznapi robotjáig, aztán a szabadulásig és – igen! – a lágerélet költészetéig, boldogságáig. Itt összekapcsolódik Kertész Imre és Lengyel József élményvilága, kezet nyújt egymásnak Kolima és Auschwitz. „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.” És képzeletemben most erre felel a Lengyel által leírt norilszki táj varázslatos megújulása: „A hó alól lassan feltűnnek a múlt rétegei. A legrégibb idő: a villanytelep romjai. Aztán a második korszak: nehéz vasrácsok, melyek most ott rozsdásodnak az ablakok előtt a földön. Együtt rozsdásodnak a csillék, villanytelep és rácsok, semmirekellőn, senkit se érdeklőn. Ki is nézné ezt az ócskavasat, mikor folyókat láthat folyni, és a zöld moha közt rengeteg tavacska csillog mindenfelé, acélos és szürkés kékséggel. Ég és föld tele van fénnyel, hanggal, színnel. Felhők gyengédsárga, halványzöld és vadrózsaszín fátylai kendőzték kedvükre a meztelen eget. Alattuk vadludak és hattyúk seregei vonulnak szakadatlanul. És nyílnak a vadrózsák. A kúszónyírfa bokrában csóka­anya ül a tojáson, és ijedten nézi, ha közelednek felé. Az anyamadár torkán látni lehet a remegő, lüktető szívverést, mégis ülve marad, nem röpül el. De a hím nem bírja tovább! Felröpül, hangosan szidalmaz, lármázva kering a fészek fölött. Gorombáskodik, henceg, káromkodik – de mindezt biztonságos magasságban, ahol nincs veszedelem. A nőstény meg ül, remeg és hallgat. A múlt évi kékbogyó és áfonya frissen kerül ki a hó alól – ez a múlt évi termés a tavasz első ajándéka. És már virágzanak is a bokrok. Pár nap alatt elfogy a bogyó, mind megeszik a madarak, s a virágzás is végéhez közeledik. A vadrózsa meg éppen virágzik. A kúszónyírfa betakarja a száraz sziklát és a nedves, mohos földet. A cuppogós mocsár csupa virág. Mintha a Kárpátok magas ormain járnál, virágok közt, melyek az örök hó határán teremnek…”

Ki beszélhet itt győzelemről? Kibírni, ennyi az egész.