És miután helyet foglalok kispolcom árnyékában, megmarkolom jéghideg vizemet, melyet a FIZETŐPINCÉR megvető arckinyomattal tett elém az asztalra, és hátranyúlok, hogy leemeljem a Mámor Kiskönyvtára egyik legfontosabb kötetét, ADY ENDRE A magyar Pimodán című értekezését. De ki lenne alkalmas érzékletesen leírni meglepetésemet (hacsak nem jómagam…), hogy amikor belefognék az egyik döntő, a másnapos mámor rendkívüli teremtőerejét taglaló passzus felolvasásába, hogy aztán tervem szerint kifejtsem majd ama kedves eszmeparányomat, hogy talán maga NOÉ is macskajajos kezekkel fogott bele a bárka építésébe, azt kell hallanom és látnom, hogy a romkocsmaövezet fenségesnek csöppet sem nevezhető romjai fölött feszülő, a legjobbkocsma.com című honlapnál alig idősebb égbolton egy nemzeti színekben játszó, valamiféle látomásos fagylaltkehelyre emlékeztető, roppant léghajó tűnik föl, és fenséges lejtéssel ellibeg a miénknél jóval patinásabb mennybolttal büszkélkedhető környék, a millenniumi villanegyed irányába. A kertben mindenki fölugrik, az asztalok, székek felborulnak; a tömeg szájtátva bámul az égre, a hajléktalanok tenyerük megfeszítésével tapsolnak, az utcán megáll a forgalom, kiáltások, sikolyok hallatszanak, sokan hurrát kiáltanak: „Hajrá, Magyarország!” Kurz und gut: e pillanatban viháncoló és boldog ünnep a magyar élet. Én meg beletörődöm, hogy előadásomat ismét el kell halasztanom, ki tudja, talán arra az időszakra, amikor minden magyar egyszerre józanodik ki, ami feltehetően a magyar világ végpontja lesz, mely száraz apokalipszist erősen opponálom, de hogy tegyek is ellene valamit, leszámolok az ásványvizes nap kényszerképzetével, és azonnal rendelek négy fröccsöt, a másik kettőt a ma különös elégedettséggel somolygó NEMETSCHEK számára, és odatársulok a kivételesen férfitársaság nélkül limonádézgató SZABÓ ERVINNÉ céges laptopja mellé (aki végül megpályázta és elnyerte a Magyar Művészeti Alkotóház könyvtárosi állását), aki már olvassa is a hírt, mely fényt derít az égi jelenségre: „Első ízben a Felvidéken láthatta a közönség a Szent Korona Ballont a magasba szállni. A ballon egy jelkép, amely a magyar megmaradást és a Kárpát-medencei összetartozást hivatott hangsúlyozni. A Szent Korona Ballon 2200 köbméteres kupola térfogatával a sport, illetve a versenyballonok kategóriájába tartozik. Teherbírása három fő. Magassága 20 m, a kereszt a tetején 2 m magas. Mint a megálmodók elmondták, a cél nem elsősorban az utaztatás, hanem a Szent Koronának mint a mai korban is teljes körű útmutatásként szolgáló jelképének a láttatása. Az előkészületek szakrális jelleget öltöttek. A kupola alsó felén magyar néphagyományból kiinduló állatövi jegyeket ábrázoló kazettás festmény látható. A tervek között szerepel a történelmi Magyarország körberepülése, vagyis azoknak a helyszínek felkeresése, ahol a történelem során a Magyar Szent Korona tartózkodott. Legyen e léggömb a hazaszeretet luftballonja! Legyen a hűség és az összetartozás, a Kárpát-medence léghajója!”
– És ilyenkor hol van ő?! – kérdem elkeseredetten SZABÓ ERVINNÉTŐL. – Hol tanyázik új barátja, a VÁNDORFILOZÓFUS, aki KANT alapján akart előadást tartani a fej betegségeiről, különös tekintettel a magyar seggfejre?!
De mielőtt az örökös víg özvegy válaszolhatna, NEMETSCHEK ugrik a kocsma közepére, és szinte lázbeteg tekintettel kiáltja: – Itt vagyok viszont én, aki egyenesen Grinzing asztalai mellől érkeztem! Én, aki egy nemrég kézhez vett ügyvédi megkeresés értelmében egy elhunyt és számomra ismeretlen rokonom révén jelentős vagyont, továbbá lakást örököltem Bécs városában! Vagyis ma mindenki a vendégem. Jöhetnek a hajléktalan urak és asszonyok is! Nem kell ide KANT, tisztelt IRODALMÁR uram. Elég, ha a magyar fejbetegségekhez eszünkbe idézzük SZEMERE BERTALAN szavait, aki KOSSUTH utasítására 1849 véres augusztusában félőrültként keringett a koronával és a koronázási palásttal a magyar határ mentén, és 1853-as emigrációs memoárjába ezt jegyezte föl: „A korona mint egy vampyr faldolta oldalamat. Kivinni lehetetlen volt, itt hagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányval helyzetem nehézségét.
Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte: törd össze vagy vesd a Dunába.” Teszem hozzá, magától az egykori belügyminisztertől nem esett oly távol e gondolat, hiszen HÁZMÁN FERENC, Buda utolsó polgármestere emlékezéseiből meg azt tudjuk, hogy SZEMERE kijelentette „elég aggodalmam volt már e ládával. Republikánus lévén, tartalmát úgyis már nagyra nem becsültem, darabokra töröm és a Duna mélyére süllyesztem.” De aztán győzött a kivételesen józan ész, és elásta a koronát Orsova mellett a Havasalföldre vezető útnál. Kérdem én, tisztelt gyülekezet, vajon a Szent Korona Ballon diadalittas szálltában felkeresi-e ezt a helyet is, mely a korona történetének talán legszégyenteljesebb stációja? De immár TÁLTOS uram színeit látom feltűnni a lombos bejáratnál. Egy kancsó pálinkát nemzetes uramnak!
A TÁLTOS lerogy az asztalhoz, felhajt három poharat, és belevág: – Bánatom van, Melinda – fordul SZABÓ ERVINNÉ felé. – Mert megszűnik a József Attila Kör, meg a JAK, óh én JAK-om, hol reggelekig együtt danoltunk Péterrel, Péterrel, és megint egy Péterrel... Hova tűntetek, cimborák?! Hová tűnik az egész?!
Én meg hajnaltájt, felütődve az asztal alól, azt látom, hogy a szintén tökrészeg FIZETŐPINCÉR a kerti lak tetejére fölmászva, egy kisded léghajóvá alakított sótartóban, nemzeti színű szalagon engedi NEMETSCHEK lába elé a huszonharmadik számlát, aki ADY sorait motyogja maga elé: „A hatvanas-hetvenes évek, s aztán a kilencvenes évek nagy európai áramlata után álljunk Mokány Berci mellé?”
