Régi dalom, hogy újabban, azaz harminc-negyven éve a krimi és társai (például a kémregény) vették át azt a szerepet, amit régebben a sommásan realistának nevezett regény játszott. Nem totális agylágyulás tehát James Ellroy kijelentése, aki gond nélkül nevezte magát a bűnügyi regény Tolsztojának.
Feltehetően hasonló babérokra tör Don Winslow is, akinek utolsó könyvét, A kartellt maga Ellroy jellemzi ekként: „a drogháborúról szóló könyvek közt ez a Háború és béke”. Igen, nagyjából az. Ugyanakkor persze mégsem az. Hogy miért nem, talán ez lehetne a tömegirodalom műveiről szóló beszámolók egyik fő kérdése.
Nyilvánvaló egyrészt a korszakok különbsége. Tolsztoj (Flaubert, Balzac stb.) korában az írók szinte ujjongtak a saját eszközeik bőségétől, melyeket – az ún. valósággal párhuzamosan – éppen ők fedeztek fel és használtak hasonlíthatatlan leleményességgel. Ez az eszköztár már a 19. század végén nagyjából lesüllyedt kulturális jószág lett, és aztán Joyce és társai végleg szétzilálták a regényt, amikor elvitték a narratív lehetőségek határáig. Thomas Mann joggal írhatta, hogy manapság (vagyis az 1930–40-es években) csak az számít komoly regénynek, ami tulajdonképpen már nem is regény. Úgy tűnt, az elbeszélés mint naiv mese nem tartható fenn többé, legfeljebb hazugságként.
Ugyanakkor a regény elbeszélést követel – és nemcsak a műfaj, hanem az olvasóközönség is. Az utóbbi évtizedekben kiderült, hogy a realizmus elpusztíthatatlan, bár nem élhet vele egyetlen író sem naivul, minden további nélkül. Hogyan lehetett ebből a kátyúból kigázolni? Ráadásul úgy, hogy mindenki jól járjon? Egyfajta jóvátétel révén. Odo Marquard népszerű kompenzációs elméletét véve segélyül azt mondhatnám, hogy a krimi, a kémregény és egyáltalán a tömeg- és zsánerirodalom műfajai – sőt az olyan magas nívót adó tévésorozatok is, mint a Drót, a Breaking Bad vagy a Maffiózók – amolyan kompenzációt jelentenek az elveszett realizmusért, az átfogó társadalmi regényért, a maszkírozatlan valóságábrázolásért. (És szintén ilyesféle kompenzációként fogható fel a Max Weber-féle „varázstalanított” világ ellenjátékosa, a fantasy, Harry Potter és társai.)
De ennek ára van. A naiv korfestő nagyregény kicsit olyan manapság, mint a szimfónia. Az elég evidens, hogy ma nem lehet Beethoven vagy Brahms, de még Mahler vagy Bruckner módján sem szimfóniát írni – Sosztakovics megkésett kísérletei rettenetes giccseket dübörögtek a fülünkbe. Népszerű tömegszimfónia ugyanakkor nem létezik. A klasszikus zenében, minden jel erre vall, nem létezik (nem is létezhet?) kompenzáció.
De hogyan lehet a mai világ egyik nagy problémáját, esetünkben az amerikai–mexikói–kolumbiai drogháborút hitelesen, nem a csupasz zsánerirodalom keretében ábrázolni? Egyetlen komoly példát tudok; Roberto Bolaño 2666 című regényének negyedik szakasza ez, a címe: A gyilkosságok könyve. A közlés módja száraz, szinte tényfeltáró újságíró vagy rendőrségi tudósító hangján szól. Ettől a távolságtartó, a rettenetes tényeket, kínzásokat jéghideg szenvtelenséggel közlő modortól lesz olyannyira hátborzongató és hiteles az egész.
És persze a mennyiségtől, amely itt valóban átcsap minőségbe. Elborzadunk, amikor már a negyvenedik–századik nőről olvassuk, hogy „análisan és vaginálisan megerőszakolták, megfojtották, halálra szurkálták, halálát nyelvcsonttörés okozta”, végül pedig azonosítatlan, a szeméttelepen talált hulláját a hatóságok behajították egy ugyancsak szemetes tömegsírba. Csak a nevek változnak, a brutalitás minden esetben szinte azonos. Névtelen és arctalan gépezet dolgozik Juárez városában, mely mattolja nemcsak az olvasót, de a hatóságokat is. Még jelentősebb mozzanat, hogy Bolaño szinte egyáltalán nem említi a kartelleket vagy a drogért folyó harcot. Mégis világos, hogy az egész mögött ez áll. („Minden mögött ez van”, jelenti ki határozottan Óscar Amalfitano, a filozófus, a regény egyik fontos mellékalakja.) Ráadásul ez alapozza meg a 2666 című regény teljes világát vagy inkább világállapotát is. Bolaño nagyon ravasz, hiszen csak mintegy en passant dobja fel a témát, mely rákos sejttömegként árad szét a teljes mű testében.
Ilyesmit nem várhatunk Don Winslow két regényétől (érdekes egyébként, hogy az egyik szereplő hivatkozik Bolañóra). Vérbeli tömegirodalom ez, de a jobbik fajtából. A panoráma tágas, színes, változatos, és a teljesség érzetét kelti. Úgy érezzük, Winslow igen komolyan tanulmányozta a terepet, jelentős ismeretekkel rendelkezik a drog múltját, jelenét, jövőjét, előállítását, szociológiáját, lélektanát illetően. Plasztikusan mutatja fel azokat a társadalmi mozgásokat, gazdasági erőket, melyek nagyjából 1975-től a mai (tökéletesen kilátástalan és megoldhatatlan) helyzetet létrehozták. Ennek iskolapéldája a Drogháborúban a 332. oldaltól kezdődő szakasz, mely a gazdasági modellt mutatja be remekül.
Winslow ismeri az egymásnak feszülő, ugyanakkor egymást folytonosan megerősítő és kiegészítő-igazoló (korrumpáló és kijátszó) szervezetek, egyrészt a kartellek, másrészt a dél- és latin-amerikai igazságügyi szervek, továbbá az amerikai hatóságok és szolgálatok (FBI, CIA, DEA) munkáját, belső felépítését, rivalizációs technikáit, gazdasági érdekeit. És így tovább, beleértve a mindennapi élet legapróbb eseményeit, az evési-ivási szokásokat, ruházkodási trendeket is. Totalitást ad, persze inkább csak forgatókönyvírói felületességgel, néha szellemesen, máskor laposan, szentimentálisan, túlzott retorikával, hangzatosan és végeredményben harsogóan giccses elemekkel, dramaturgiával, írói eszközökkel.
A két – olykor erősen hosszú lére eresztett – regény végeredményben nem egyéb, mint szórakoztató ismeretterjesztés. E téren szerfölött kellemes időtöltés. De ne maceráljuk már Tolsztojt!
Drogháború. Fordította Varga Bálint, 576 oldal, 3980 Ft. A kartell. Fordította Orosz Anna, 686 oldal, 4480 Ft. Mindkét kötet Agave, 2016.
