Ők voltak a spiritus rectorai a Jelenkor Kiadónál, részben az éppen általuk készített új fordításokban megjelent, ötkötetes Kleist-összkiadásnak. Földényi 1999-ben egy újszerű Kleist-monográfiával is előállt, mely nemzetközi sikert aratott; a most tárgyalandó kötet (Günter Blamberger: Heinrich von Kleist. Életrajz) szerzője, a jelenkori Kleist-kutatás egyik legnagyobb tudósa egyenesen zseniálisnak nevezi az V. fejezet 74. lábjegyzetében, és a 2009-es Kleist-Handbuch kétszer is hivatkozik rá. És mindehhez kapcsolódtak a fontos vagy egyenesen remek színházi előadások, melyek sorában még olyan, Németországban is ritkán játszott darabokat is bemutattak, mint A Schroffenstein család, ez a szinte kamaszkori, zseniális torzszülött. Ha mindezekhez hozzátesszük a Forgách András, Jeles András és Melis László által megalkotott Kleist meghal című operát, valamint Márton László egyértelműen kleisti alapokon nyugvó regényét (Jacob Wunschwitz igaz története), akkor látjuk, milyen mérvű volt az 1811-ben öngyilkosságot elkövetett porosz férfiú hatása.
És most, amikor már úgy látszott, hogy e kultusz némileg apályos időszakába kerül, megnyílt a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Odera-Frankfurtban székelő Kleist-múzeum közös kiállítása. Úgy tűnik, a legjobb pillanatban érkezett. Mert egyrészt szép emléket állít a tartalmas magyar befogadásnak, ugyanakkor kicsit már az említett kultusz temetése is.
Miért éppen Kleist? – kérdi a tárlat címe, és bár választ nem ad (nyilván ez nem is lehetett célja), annyit elér, hogy ismét átéljük a magyar Kleist-rajongás néhány állomását. És persze meghökkentő volt szembenézni a világirodalom talán legelvetemültebb alakjával a metszeteken, de egyenesen ijesztő élménynek bizonyult a találkozás a könyvillusztrációk sorában már sokszor látott, de többnyire fekete-fehérben nyomtatott portréval, mely Henriette Vogelt, Kleist öngyilkostársát ábrázolja, pár évvel a halálos döntés előtt. Vöröses rózsaszínű, libbenő ruha, loknik, roppantul csábos, bár kicsit egzaltált tekintet – veszedelmes vidámság. Ámde lehet, ez csupán utólagos belelátás, belemagyarázás.
Elölről vagy hátulról?
És ezzel máris a németül 2011-ben megjelent könyv egyik centrális problémájánál vagyunk. Blamberger idézi Walter Benjamin megjegyzését: „Aki 35 évesen halt meg, annak élete minden pontjára úgy tekintenek vissza, mint aki harmincöt évesen halt meg.” Ez igaz, gondoljunk csak Petőfinkre. És persze arra, hogy magam is a tudott, pontosabban képzelt Wannsee-parti jelenet alapján néztem Henriette Vogel szemébe, aki ezekkel a szemekkel nézett „Heinrichje, gyöngytengere, eolhárfája” stb. szemébe, amikor a férfi a mellére szegezte pisztolya csövét, és meghúzta a ravaszt. Blamberger ezt a csapdát akarja elkerülni, amikor leszögezi: „észszerűbbnek látszik, ha az életet nem a vége, hanem a kezdete felől kíséreljük meg megérteni, a gyermekkor alapélményeiből”. Magam nem látom be, miért lenne észszerűbb az egyik módszer, mint a másik, hiszen úgy érzem, ebben a dologban nem az észszerűség jelenti a legfőbb instanciát. Természetesen Blamberger is tudja, hogy mindkettőnek megvannak a hátulütői; karikírozva kételyét és Karinthy paródiáját túllihegve: Kassák (Kleist) költeményeinek (életének) se elölről, se hátulról olvasva nincs az égvilágon semmi értelme.
Blamberger szerint ilyenkor legkivált az ok-okozatiság tényezője az, amely hátulról és elölről nézve is egyaránt fenyeget. És amikor már kezdünk belefáradni hezitálásaiba, mondván, azért valamiféle ok-okozatiság mégis fennáll egy ember életpályáján, az irodalomtörténész végül dönt: „Az ok-okozati láncra épülő elbeszélői technika helyett, amely a valós viszonyok bonyolultságát leegyszerűsíti, az élettörténeteket egyértelműsíti (…), s amely alapjában véve a halál perspektíváját kínálja, én az élet nyitott, bizonytalan perspektíváját választom, vagyis a jelen idejű elbeszélői technikát”. Azaz: „minden életszakaszban igyekszem felmutatni azt, ami nyugtalanító vagy csodálkozásra késztet”.
Az egész tipródásnak a mélyén persze az úgynevezett posztmodern szkepszis áll, miszerint voltaképpen a történetírás meg az irodalomtörténet is csak amolyan fikció, mely maga „teremti” tárgyát, és ekként nem sokban tér el a regényköltészettől. És nem véletlen, hogy Blamberger elbeszélői technikát említ. Persze ilyenkor nem az ún. omnipotens elbeszélőt jelentő, mondhatni, realista regényírásról van szó, hanem a kétkedő, bizonytalan elbeszélő regényvilágáról. És fenti szavai szerint Blamberger éppen ilyen bizonytalan, önmagát folyvást megkérdőjelező, „posztmodern” elbeszélésre törekszik, hiszen amikor felmutatja azt, „ami csodálkozásra késztet vagy nyugtalanító”, akkor úgy véli, „az veszélyezteti azokat a kísérleteket, amelyek Kleist életrajzában vagy irodalmi munkásságában rendet próbálnak teremteni”. Képtelen vagyok belátni, mi abban a gond, ha valaki rendet akar teremteni egy művészi pálya viszonylagos zűrzavarában. Ráadásul kétes a vállalkozás, amely Kleist kaotikus személyiségét és kiszámíthatatlan teremtőerejét mintegy szimulálni akarja egy irodalomtörténeti munkában. Feltehető, hogy Kleist szinte aggasztó mértékben nem értette meg önmagát (és ez részben művészi hajtóerővé vált életében), de egy tudományos munka szerzőjének mégis meg kell értenie Kleistet. Plusz értelmeznie kell művészetét. És – hála az égnek! – végül Blamberger célkitűzése mégis innen ered: „Kleist esetében az élet és mű között nincsen egyszerű tükörviszony. Ami nem jelenti azt, hogy műveiben ne tárgyalná korának és életének a konfliktusait. A kérdés tehát az, hogy miként alkotja meg a szerző a művét, s mit csinál a mű a szerzőből. Az ideiglenes válaszom: az élet és az írás összefüggése egy párhuzamakcióra hasonlít. Kleist kétszeresen is belép a modernitás előtti laboratóriumba, és vakmerően kísérletezik olyan gyújtóanyagokkal, amelyek majd száz évvel később robbantják fel a hagyomány házát. (…) Eszméinek a modernitásban van a jövőjük. De van-e múltjuk, s ha igen, miféle?” Ez ám a kérdéssor! – dörzsölheti izgatottan kezét az érdeklődő olvasó. Így aztán a monográfia, Blamberger minden erőfeszítése és akarata ellenére, természetesen mégis teremt valamiféle rendet Kleist élettörténetében és irodalmi működésében.
Kritikai életrajz
Mindjárt a legelején életbe lép egyfajta rend, amikor felidézi a balesetet, melyet Kleist és Ulrike nővére szenvedett Butzbachban, 1801-ben. Egy szamár ordítani kezdett, a kocsi elé fogott lovak megbokrosodtak, és a testvérpár kis híján odaveszett. Kleist egy levelében azonnal elemezni kezd: „Hát egy szamárordítástól függ az ember élete? S ha ebben a percben lezárult volna, akkor ezért éltem volna?” Amihez Blamberger hozzáteszi Diderot analízisét arról, hogyan viselkedjen az ember, ha a lovak elragadják a kocsit. De aztán az V. fejezetben ezt még kiegészíti Montaigne esszéjével, melyet Kleist talán olvashatott, és amely esetleg hatott rá. Mindez roppant szórakoztató, leleményes, okos és tanulságos, mint az egész könyv.
Legkivált azért, mert Blamberger mindent tud, úgy értem, feltehetően mindent, ami a
Kleist-ügyben egyáltalán fellelhető és tudható, a családi címerpajzstól (melyen tényleg nem rókák, hanem farkasok vannak, amint arról a kiállításon meggyőződhettem…) Kleist esetleges fitymaszűkületéig. Ez az életrajza éppen olyan, mint amilyent a legjobban hiányolok az újabb magyar irodalomtörténetből. Az angolszász terminológia szerint a critical biography körébe tartozik (természetesen megtűzdelve némi német köménnyel…), amelybe talán csak Ferencz Győző Radnóti-könyve, illetve Kerényi Ferenc Petőfi-életrajza sorolható. Az ilyen biográfia egyrészt részletesen bemutatja a hős életútját, műveinek keletkezését, ráadásul elemzi kortársaival való kapcsolatait, feltárja kortársi és mai befogadását, és végül elhelyezi valamiféle általánosabb művészeti térben. Vagyis a „regényt” az esszével és irodalomtörténeti búvárkodással elegyíti. Blamberger könyve tökéletesen megfelel eme követelményeknek.
Hihetetlenül izgalmas és szellemes a Kleist és menyasszonya közti viszony elemzése, mely kapcsolat éppoly abszurd, mint oly sok mozzanat Kleist életében, hiszen minderről a legtöbbet azokból a levelekből tudunk, amelyeket a menyasszony, Wilhelmine von Zenge későbbi férjének, a königsbergi katedrán Kantot (!) követő Wilhelm Traugott Krugnak írt a Kleisttel való szakítása után. (Maga Krug a Házasság filozófiája címen publikált tudós értekezést 1800-ban.) Nagyon finom a „Kant-válság” taglalata, melyről kiderül, hogy jobban járnánk és pontosabbak lennénk, ha inkább Fichte-válságnak neveznénk. A könyv csúcspontja természetesen a minden képzeletet felülmúló vég, a kettős halál vagy öngyilkosság megfestése, mely a szellem történetének talán legvidámabb, fenségesen derűs tragédiája: „Elmenni a végsőkig, tekintet nélkül a puszta önfenntartásra: ez köti össze Kleistet és Henriettét, e radikalizmus teszi őket szabaddá és derűssé.”
És amikor „Kleist-hangulatba kerül”, Blamberger leleményes, és ha jól sejtem, új szempontokat bedobó elemzésekkel gazdagítja a Kleist-értelmezések egyébként ijesztő méretű korpuszát. Számomra a legnagyobb élményt az Amphytrion egyik jelenetének mikroelemzése jelentette, vagy a félelmetes elbeszélői tempóváltások felmutatása A párviadal című novellában, valamint A gondolatok fokozatos kialakulásáról… szóló kisesszé összekapcsolása Kleist elbeszélői stratégiáival. És még sorolhatnám…
Blamberger könyve után persze továbbra is megmarad a rejtély: hogyan volt egyáltalán lehetséges Kleist, az író? Válasz nincs, és ez így van jól.
Fordította Földényi F. László. Kalligram, 2015, 572 oldal, 3990 Ft. A kiállítás október 15-ig látható a PIM-ben.
