Áprilisi hancúrszellőcskében vezetem ruganyos lépteimet törzskocsmám irányába, azzal a megingathatatlan elhatározással, hogyha minden jel szerint kútba esett a Magyar Mámor történetéről szóló előadás-sorozatom, akkor az új, az előbbivel szorosan egybecsimpaszkodott témámat, a Magyar Bohém alakváltásainak históriáját semmiképpen sem fogom ebek úgynevezett harmincadjára hagyni. De ki tudná lefesteni meghökkenésemet, amikor a kertbe lépvén azt kell látnom, hogy a TÁLTOS egy kockás inget viselő, hajléktalanokból álló szavalókórusnak a Már egy hete csak a mamára gondolok kezdetű költeményt próbálja betanítani. És hökkenetem csak nő, amikor látom, hogy a spektákulummal szemközti asztalnál a VÁNDORFILOZÓFUS és a vele kokett pillantásokat váltó SZABÓ ERVINNÉ ül, miközben e csapodár, de a mások ágyából mindig BOTTICELLI ecsetjére méltó hamvassággal kihabzó könyvtárosnő szorgos mozdulatokkal rendezi csinos papírhalomba a férfi borzalmas macskakaparással írt filozófiai jegyzeteit, amelyek, jó okkal feltételezem, a huszonegyedik számla kifizetésekor bejelentett előadására vonatkoznak: Mit gondolt Kant a fej betegségeiről, nemzetiségekre lebontva, különös tekintettel a magyar seggfejre?
És amikor első fröccsömet már kezembe is nyomja a FIZETŐPINCÉR, odakiáltom a folyvást a MAMA-ra, azaz a Magyar Művészeti Alkotóházra gondoló és általa pénzelt nemzeti pacsirtának: – Mit erőlködik, hol van már a költészet napja? Manapság KERTÉSZ IMRE temetésére jár a magyar giccsértelmiségi crème de la crème. Eredetileg zárt körű parentálásnak indult, de úgy hírlik, immár a Bundesliga elnöke is tiszteletét teszi.
– Bundestag, kedves FILOLÓGUS uram, nem Liga, hanem Tag – korrigál NEMETSCHEK, aki már nyújtja is a TÁLTOS felé HELTAI JENŐ verseskötetét. – És a Magyar Bohémhez ez illik. Jenő, nem Attila… – Bár kellemetlen számomra, hogy mintegy sameszemnek tolja föl magát, azért odakínálom neki a fröccsömet, magamnak meg rendelek egy másikat.
– Magának semmi sem szent, borzalmas – törli meg izzadó homlokát a TÁLTOS, és lerogy az asztalomhoz. – Nem mentem ki a KERTÉSZ temetésére, mert engem senki sem hívott. De epéskedés helyett példát vehetne nemzetaggodalomból a nemes gróftól, aki már évek óta vissza akarja vezetni a Nemzet kebelébe elüldözött gyermekét. KERTÉSZ a miénk! Ezt sugallta a nemes gróf sírbeszéde. Igen, miénk és az enyém! Noha a zsidókérdésben nem értünk egyet…
– Nézze, a nemes gróf a legnagyobb mai magyar, de ebben téved. És kísérlete, mely kétségkívül nobilis szívre vall, nem fog sikerülni. Mert KERTÉSZ már sajnos nem a miénk. Volt valamikor olyan pillanat, amikor hitelesen kiálthatta volna valaki, mint Goethe Schiller jubileumán: Mert ő a miénk!” De ez immár ábránd. A végromlásnak indult nemzet nem kér ebből; igaz, a Sorstalanság írója sem élt a nemzettesttel.
S ha már azonosulni akar, vegye példának a német JAN BÖHMERMANN gúnyversét, aki egy tévéműsorban kislányok megrontójának, kurdok megrugdalójának, kisebbségek megtiprójának, keresztények megnyúzójának, ráadásul kecskekúrónak (Ziegenficker) nevezte a jelenlegi török elnököt. Ebben van kockázat, különösen mióta Mutti MERKEL törvény elé citálja a képtelen, de még érvényes 103-as paragrafus alapján, mely a felségsértés (Majestätsbeleidigung) tényálladékát bünteti. Szóval: Ich bin JAN BÖHMERMANN! Ő a miénk! Vagy ha még nem, azzá kellene lennie! És ezzel emelem poharam! – kiáltom bele a terembe, legkivált persze SZABÓ ERVINNÉ és társa asztala felé. Mire a VÁNDORFILOZÓFUS azonnal visszavág: – Haha. Kant úr szerint Németországban a szellem sziporkázása még legfeljebb dereng. Korábban harsány volt, de más példák átvételével és a nemzet pallérozódásával nemesbedett kissé, ám e gráciában kevesebb a naivitás, és lendülete kevésbé vakmerő, mint az angolé, franciáé vagy taljáné. És ne feledjék, mes amis, hogy a német és az osztrák erősen hajlik rá, hogy szügyig dagonyázzon az altáji Witz-ben. BÖHMERMANN is ezt teszi, és úgynevezett gúnyverse végén azt mondja, hogy a FILOLÓGUS uram által felsoroltakat a török elnök gyermekpornó nézegetése közben űzi. KANT úr pedig így folytatja: „Angliában az elmélyült, tartalmas gondolatok, a szomorújáték, és egyáltalán: a szellemesség nehéz aranya a legkelendőbb.”
– Ugyan kérem! – kiáltja át NEMETSCHEK. – Herr KANT kora óta nagyot változott a világ mint akarat és képzet. Erre mi sem jobb példa, mint DOUGLAS MURRAY, a The Spectator című nagyon patinás angol lap szerzőjének cikke. Melyben a sajtószabadság nevében védelmébe veszi BÖHMERMANN urat, sőt egyenesen pályázatot hirdet a török elnököt gyalázó versek írására. Minél trágárabb, minél sértőbb, annál jobb. Maga rögtön egy limerickkel vág oda, melyben a török államférfi szerfölött parázna jelenetbe kerül MERKEL asszonnyal…
– Limerick! Ez az! Itt a valódi Költészet Napja! E hírért még egy fröccsöt NEMETSCHEK famulusomnak! – vetem oda a söntés irányába. – Költsenek limericket egy tetszés szerinti magyar politikusról! Ezennel meghirdetem a pályázatom! A nyertes jövő esti vendégem!
– Emlékszel, kisuram? – búg át most a másik asztaltól SZABÓ ERVINNÉ a TÁLTOSNAK. – Hogy mennyire szerettük ezt a limericket Várady Szabolcstól: „Angolul értett bár Kant, / nem tudta, mi az, hogy cunt. / A bölcsek bölcse lett / ámde a bölcselet / megölte benne a kant.” Maga meg ne üljön ott, mint egy angol, hanem segítsen! – veti oda kissé megvetően a VÁNDORFILOZÓFUS felé, azzal föláll és elkezdi a miénk felé taszigálni az asztalt. És mikor már a székeket is elhelyezték, és mindenki helyet foglalt, együtt a banda, és SZABÓ ERVINNÉ átölelte ismét föllelt TÁLTOSA nyakát, a VÁNDORFILOZÓFUS újólag magához ragadja a szót, bár kissé sértődötten: – KANT úr szerint az angol minden ismeretsége elején rideg és közönyös az idegennel. Apró szívességekre kevéssé hajlamos, de komoly szolgálatokra kész, mihelyst a barátunkká válik. A szellemességet nem sokra tartja a társas érintkezésben, nem érdekli a mások ítélete, a maga feje után dönt. És e döntés három palack whiskyben kulminál, melyet múlt heti bécsi előadásom honoráriumából fedezek. És dőljön a limerick, mely akkor jó, ha jól megrímelik.
És a kerti lugast hamarosan a boldog TÁLTOS által dirigált hajléktalankórus üvöltése tölti be (miközben a FIZETŐPINCÉR asztalunkra csapja a huszonkettedik számlát): „Volt egy nő, úgy hívták, Emese. / Nem tudni, pór volt vagy nemes-e. / Egyszerre két úr jól / elölről-hátulról… / Mit mondjak? Nem rebbent szeme se.”
