Nem akarok az lenni, de ha már az vagyok, nem akarok úgy gondolkozni a „régi” Mozgó Világról, mint a régi idők szenilis tanúja, bár olykor tagadhatatlanul úgy gondolkozom – és messze nem csupán a Mozgó Világról –, hiszen a régi idők nemcsak az ember tüdejében, májában hagynak maradandó nyomokat, hanem nyilván az elméjében is.
Mi több, nem akarok úgy írni, mint régi frontharcos a „régi” Mozgó Világ időszakát felelevenítő szép és gondosan rendezett kiállításról, de amikor belépek a szentendrei Ferenczy Múzeum kiállítótermébe, mégis elfog a régi idők szele, vagy mije. Mert ki lenne olyan szenvtelen barom, hogy ne kapná el némi nosztalgia, vagy a Nietzschétől átvett, manapság divatos szóval, csekélyke ressentiment, amikor a lap összes szerzőjét betűrendben felsoroló, mondjuk így, dicsőségtáblán megpillantja a nevét, akkor még András nélkül?
Peckesen
Igen, ebben a lapban, az 1980. júniusi számban jelent meg életem első komolyabb és nagyobb terjedelmű írása, mégpedig mindjárt egy csiklandós témáról, nevezetesen a rákosista operett történetéről, és így én is elmondhatom magamról, hogy vertem egy szeget a Kádár–Aczél-rendszer koporsójába. Ami pár hét múlva ténylegesnek tűnt, hiszen egy ismerősöm egyszer csak azzal köszöntött az utcán, hogy bemondtak a Szabad Európában. Mármint a rádióban. A nevemet. Vagyis az ember szinte hősleg ment be a törzspresszójába ezek hallatán.
Persze az ilyesmi nem ért teljesen váratlanul. Hiszen már az is gyanús volt, hogy a júniusi számot, az „én számomat” a hónap elején (amikor egyébként megjelent) mindhiába kerestem az újságosoknál, a lap talán június vége felé került végül az utcára és a markomba. Arról volt szó, amint aztán a SZER-ből megtudtam, hogy a júniusi kiadvány három publikációja „kiverte a biztosítékot”, ahogy manapság mondják. Jelesül: Alexa Károly briliáns és parodisztikus elemzése az Úttörődal című 1953-as zöngeményről; Háy Ági falfelirat-gyűjteménye, a Hülye, aki elolvassa; míg a harmadik helyen az én színháztörténeti esszém peckeskedett. És aztán júliustól bevezették az előzetes cenzúrát a folyóiratnál.
Ezzel véget is ért el sem kezdődött karrierem a lapnál.
De ahogy büszkén végigböngészem a dicsőségtábla névsorát, egyszer csak feltűnik egy lábjegyzet az alján: „A szocialista országok kötelezően szerepeltetett költői nem szerepelnek a felsorolásban”. Hát, olyan ez kicsit, mint amikor Fodor Géza vagy Heller Ágnes a rendszerváltás után újból megjelentetett, korai írásaikból kihagyták a Marx-idézeteket. Nem gondolva egyik mesterük, Lukács György nagyvonalú eljárására, aki a megtagadott marxista korszaka előtt írt rengeteg művében egyetlen sort sem írt át a későbbi, már marxista érája utáni kiadásokban.
És ilyenkor már kezdi elfogni a gyanakvás a látogatót, legyen bármennyire is régi frontharcos vagy annak a paródiája.
Rögtön a kiállítás címe furcsának hat: „Az ostromlás a dolgunk”. Ez, mint a tárlat egyik faláról kiderül, egy kurta Mészöly Miklós-esszéből származó mondat, amelyet Bálint Endre képeihez írt. De hát én úgy éreztem és érzem még erősebben most is, hogy a lap semmiféle ostromot nem hirdetett semmi ellen. Az egyébként remek, nagyszerű képanyagot és kéziratot adó kiállítás egésze azt sugallja, hogy itt voltaképpen egy ellenzéki vállalkozásról volt szó, amit a Hatalom durván elfojtott. Utóbbi vitán felül áll, de az már bizonyosan nem igaz, hogy a Mozgó ellenzéki volt. A lap paradigmatikusan és roppant magas színvonalon azt a (többi szocialista országban is nyilván létező) jelenséget testesítette meg, amit nem-ellenzéki ellenzéki művészetnek, ha úgy tetszik, kultúrának lehetne nevezni. Hogyan is lehetett volna politikai értelemben nyíltan ellenzéki egy újság a szocialista korszakban? Hogyan lehetett volna az, amikor a KISZ KB égisze alatt jelent meg? Hogyan lehetett volna az, ha állami papíron, állami nyomdában nyomtatták? Az állam által terjesztve?
Nem, erről szó nem lehetett, és nem véletlen, hogy az első lapszám Darvas József (a Részeg eső és egyéb baromságok szerzője) beköszöntő írásával jelent meg. Ráadásul a címét attól az Illyés Gyulától nyerte, aki mindig is óvakodott ellenzékieskedni, noha hányingert kapott az egész álkomcsi bagázstól. (De tudta, merre hány centi, és esze ágában sem volt aláírni a Charta ’77-es nyilatkozatot, pedig egy jeles költő, Petri vitte el hozzá.) És mint a kiállításból kiderül, Aczél maga járta ki „Flóra asszonynál”, hogy Illyés 1983-as halála után is megmaradjon a cím.
A lap egésze körül kialakult hangulat volt ellenzéki, és ez nagyjából az egész akkori időszakot jellemezte. Minden ellenzéki színezetű volt, ami eltért egy jottányit is a fővonaltól (bár egy idő után már nem is volt fővonal, hiszen ki vette komolyan Dobozy Imrét vagy Mesterházi Lajost? Még Brutyó sem, nemhogy Aczél.)
Így lett ellenzéki például az egykori Újhold folyóirat köre, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, sőt Pilinszky is, noha működésükben a nyoma sem észlelhető politikai oppozíciónak. És kiknek szentelt teljes számot a Mozgó? 1981 januárjában Mészöly Miklósnak, 1982 májusában Ottliknak, míg decemberben Pilinszkynek. Az utóbbi kettő Aczél által is Kossuth-díjazott szerző.
A leginkább „forradalmi” hangot talán a Kocsis Zoltán szerkesztette zenei rovatban lehetett kifülelni, ahol az Új Zenei Stúdió tevékenysége állt a centrumban. (Erről a kiállításon Vidovszky László és Sáry László egy-egy gyönyörű kottaképe tanúskodik.) De hol működtek ők? A KISZ székházában, a Rottenbiller utcában.
Félretett ellentétek
Miliőellenzékiség volt ez, amolyan népfrontos ellenzékiség, ahol összejött egy asztalnál Csoóri és Mészöly, Kulin Ferenc és Balassa Péter. Vagy ahogy más összefüggésben Orbán Ottó írta a Belvárosi kávéház korábbi, az 1960-as években kialakult köréről: „Nem akarta folytatni az egész magyar szellemi életet megosztó, és amire mi nagy naivan azt hittük, hogy eltűnőben levő, népies-urbánus ellentétet.” Ha felidézzük az Orbán-féle névsorolvasást, látjuk, nem is volt olyan alaptalan ez a törekvés: „Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, Tornai József és Vitányi Iván, Konrád György és Gyurkó László, Hernádi Gyula és Sík Csaba, Jancsó Miklós és Sükösd Mihály.” Orbán Ottó utólag visszagondolva úgy érzi, alig hihető, hogy ezek a figurák egy szellemi asztalnál étkeznek. Ezt mondhatjuk ma a régi Mozgóról is. Melynek a hatalom szemszögéből a legnagyobb veszélye talán abban állt, hogy pár tekintély támogatásával hirtelen sok tehetséges fiatalember gyűlt össze egy helyen. Olyanok, akik nem feltétlenül a Kortársban vagy az Új Írásban akartak megjelenni vagy elkezdeni pályájukat, és akik mintha tényleg félretették volna ellentéteiket. Színvonalat akartak, nem politikát.
Ez volt a nem-ellenzéki ellenzéki irodalom (kultúra…) fénykora.
A Beszélő, no, az valóban ellenzéki lap volt, és 1981-es megalakulásakor nagyon rossz pillanatban érkezett a Mozgó Világ szempontjából. Ettől fogva ugyanis egyértelmű lett, hogy létezik valóban politikai ellenzéki szellem Magyarországon, ráadásul az egyik vezető szerző, Petri a Beszélő szerkesztője lett, így a Mozgó napjai megszámláltattak a pártközpontban. Ha nincs Beszélő, talán nem is kellett volna bedarálni a Mozgót, hiszen ez azért nem volt egyéb, mint fricska a rendszer orcáján, bár kétségtelen, hogy olykor eléggé borsos froclizás. Mindamellett erős a gyanúm, hogy a félretett ellentétek (vulgo: zsidózás, nácizás) előbb-utóbb felbukkantak volna (láttuk a rendszerváltás után). Valószínűleg úgy járt volna a lap, mint a szocializmus jövőjéről szóló akkori viccben: „nem kell amputálni, lerohad az magától is…”
És mégis.
És mégis: ha megállunk a tábla előtt, és átolvassuk a névsort, meghatódunk. Látjuk a neveket: Baka István (halott), Balassa Péter (halott), Csalog Zsolt (halott), Császár István (halott), Esterházy Péter (halott), Hajnóczy Péter (halott), Kocsis Zoltán (halott), Könczöl Csaba (halott), Solt Ottilia (halott), Tar Sándor (halott). És még sok nevet látunk, rengeteget, a szerencsére még élőkét is, és köztük azokat, akiknek pályája szerfölött furcsa kanyarokat vett 1983 óta – nem feltétlenül méltót a Mozgó szelleméhez. De mindennek ellenére akkoriban mégis ők voltak azok a „nagyszerű atléták” (Csáth Géza a Nyugat szerzőiről), akik közé minden épeszű fiatal be akart kerülni.
„Az ostromlás a dolgunk” – A betiltott Mozgó Világ (1975–1983); látogatható 2017. február 5-ig a szentendrei Ferenczy Múzeumban.
