Ha jól rémlik, Márai írta, hogy minden író a szellemi és erkölcsi súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya. Az aforizma szellemes, és általában igaz is, bár Petőfi aligha lett kisebb költő annak révén, hogy nemcsak megírta, de a forradalom élén el is szavalta a Nemzeti dalt. És megéltük a közelmúltban, Esterházy Péter esetében, hogy a politikai, közéleti befolyása nem csökkentette, hanem inkább növelte az író erkölcsi tőkéjét. Általában azt mondhatjuk, hogy ellenzéki szerepben egy író nem sokat veszít azzal, ha politikai szerepet vállal. Persze ehhez, mint mindenhez a világon, legkivált tehetség kell.
Még kedvezőbb a helyzet, ha egy roppant tehetséges színházcsináló lép fel közéleti szerepben, pláne akkor, ha átgondoltan teszi a dolgát. Ilyenkor ugyanis a maga legsajátabb közegében agitál. Schiller eszménye, a „színház mint morális intézmény” valósul meg ekkor – persze erősen ironikus formában.
Schilling Árpád, amolyan egyszemélyes társulatként, éppen ezt tette, vagyis színházat csinált a politikai jellegű gondolataiból. Hogy az első alkalommal ez mennyire volt tudatos, nem tudom. De aztán kapcsolt, és a következő két kisfilmet már az első fényében alkotta meg.
Schilling minden esetben átgondolta, kinek beszél és kinek vagy kiknek a nevében – ez minden közírás alapja, de kiindulópontja minden színházi előadásnak is. Az első mű (melynek most feltételesen a Privát nemzeti konzultáció címet adom) határozottan egyes szám első személyű. És határozottan nevesített, a címzett egyetlen ember, a jelenlegi miniszterelnök, a küldő pedig Schilling Árpád. Otthonában látjuk a performansz előadóját, körötte gyerekzsivaj, kívülről beszűrődő hangok, a felvétel minden szempontból totálisan amatőr, kissé olyan, mint valami nyaralási emlék. A monologizáló és némi túlsúlyát (Krúdy úgy mondaná: csacsihasát) egy másodpercig sem leplező főhős valami hamuszürke trikóban áll egy erkélyen, ráadásul a trikóval egyező színű alsónadrágban, leértékelt boltban vett szandálban, melyhez rémesen vastag prolizokni társul.
A kép mellbevágóan egyszerű: íme, a panel- vagy erkélyproli, aki felháborodásában egyszerűen képtelen úrrá lenni indulatain, és ezért éppen úgy viselkedik, mintha a kocsmában ülne haverjaival a meccs után. Tegezi és a keresztnevén szólítja a jelenlegi magyar miniszterelnököt, és még akkor is ezt tenné, ha már tudná, hogy ez újabban súlyosító körülménynek számít, legalábbis a jelenlegi házelnök szerint.
A monológ interperszonális: minden alkalmat megragad, hogy odaszóljon a jelenlegi magyar miniszterelnöknek, mint a rossz diáknak, aki nem figyel eléggé a tanárára. A végső poén is tökéletesen előkészített, bár nem váratlan: amikor Schilling rátér a nemzeti konzultációs papír minőségének taglalására, már sejtjük, mi következik vagy következhetne. És ekkor derül ki, mennyire nagyszerű jelmez az alsógatya, mely a magánbeszéd végső pillanataiban arra vár, hogy mint a sokat emlegetett színházi puska, elsüljön. Magyarán ennek az alsónadrágnak az lenne a szerepe, hogy letolják. Ez végül nem történik meg, de így még frappánsabb a végkifejlet.
Ez a monológ éppoly remekmű a maga nemében, mint az ellenzék egykori főpolgármester-jelöltjéé, Falus Ferencé volt az úgynevezett jegesvödör-kihívás nagyjelenetében – ezt Kamondi Zoltán, az éppen egy éve elhunyt filmrendező az ÉS-ben közölt elemzésében egyenesen Jancsó filmjeivel hozta összefüggésbe. Ám míg Falus esetében nyilvánvaló volt a művészi öntudatlanság és szándékolatlanság, addig Schilling végig tudatosan építkezik. Sugárzó erejű allúzió, hogy Falus lova helyett most egy gyerekroller tűnik fel a képen. És itt, ellentétben a Falus-féle filmmel, nem zokog fel a gyermek látva apját, aki szinte reszket az indulattól a beszéd elmondása közben. Az elköszönés, „Csókollak!” a robbanás, szinte a gutaütés előtti pillanatban következik be – azaz
teátrálisan éppen a tökéletes helyen, hogy lemoshatatlan poénként csattanjon a megszólított arcán.
A második, a CEU ügyéről szóló videó egyértelműen reflexió a korábbira. Már első pillantásra is kiáltó a kontraszt: a borzalmas szabadidőruha helyébe a szmoking lépett, s fontos mozzanat, hogy magánerkély helyett ezúttal közösségi teret, egy üres színháztermet látunk díszletként. Schilling ezúttal nem magánember, hanem színházi rendező meghajlás előtt egy premieren. Kezében pezsgőspohár, melyet a rövid, nem túlzottan lendületes, szándékosan decens, feltehetően nem improvizált, hanem előre megírt beszéd elmondása után a megszólítottak, az egyetemi rektorok és az MTA elnökének egészségére emel. A monologizáló rendező testbeszéde ugyancsak visszafogott, ezúttal nem hadonászik, nem csápol, szinte csak a fejével gesztikulál. Amolyan pohárköszöntő ez egy olyan díjátadó után, melyet a nézőktől nyert Schilling, akik 10 ezer lájkkal honorálták az első videóját, és ezt a beszéd legelején meg is köszöni. A két performansz kiegészíti, kölcsönösen korrigálja és támogatja egymást.
A harmadik videó az értelmiségit mutatja, a felelős művészt, aki erre az alkalomra értelmiségi trikót, fekete értelmiségi nadrágot és értelmiségi szemüveget vett elő a színházi kelléktárból; ez utóbbi szinte közhelyszerűen az intellektuel alapvető rekvizituma. A rendező ezúttal a Karl Mannheim által híressé tett fogalom, a „szabadon lebegő intellektuel” szerepét adja elő, aki amolyan Hamlet-pózban ül: lábát lezseren felhúzza, a térdéről lógatja le lazán a karját. A töprengő intellektuel testtartása ez, és egészében a beállítás Rodin gondolkodó szobrát idézi, amolyan kávéházi előadásban, vázlatként az esti bemutató előtt. Schilling ezúttal is tegezi a megszólítottat, ám ez most nem lenéző, lekezelő vagy bratyizó pertu, hanem kollegiális, empatikus tegezés: „Kedves tüntető!” És ismét a köszönet szavai az elsők, megköszöni az Ismeretlen Tüntetőnek, hogy demonstrál, hogy egyáltalán létezik. És aztán közös gondolkodásra szólítja fel.
A hang visszafogott, szinte finom, tapintatosan érvelő, egyfajta közös olvasópróba.
Schilling Árpád videotrilógiája művészet, színház, performansz. Ezért meg sem fordul a fejemben, hogy elemezzem, vagy akár csak egy szót is ejtsek a videók politikai-közéleti üzenetéről, mondandójáról, javaslatainak nívójáról. Nemes politikai kabaré ez, Karl Kraus és a régi Sándor György értelmében. Utolsó kommentárja csak ez lehet: jó szórakozást!
