Szoktunk beszélgetni - és nem mindig azért, hogy interjú legyen belőle. De most számot vetünk - hiszen mi nem évben, hanem évadban gondolkodunk, annak pedig itt a vége. Igazgatásának első évadja letelt.
Magyar Narancs: Szedjük össze, mi volt jó, mi volt rossz!
Alföldi Róbert: A Bárkával kezdem. Ez volt az első olyan évad, ami teljes egészében az én igazgatásom eredménye volt. Nem azt mondom, hogy jó vagy rossz, hanem hogy büszke vagyok rá. A Bárkára, mármint. Arra az útra, amit egy év alatt megtettünk. Kezdünk úgy működni, mint egy színház; vannak előadások, 30-32 egy hónapban. Nem érzem, hogy zárt lenne, befelé forduló, nem érzem, hogy rossz helyen lenne... Lett közönség.
MN: Amikor a társulat felkérésére elvállaltad az igazgatást, biztos tudtad, hogy a nevedhez, személyedhez tapadnak olyan remények, hogy lesz közönség, lesznek szponzorok, lesz pénz... Majd Alföldi és az ő neve hozza...
AR: Persze. Azt is tudtam, hogy én ezt akarom használni a Bárka érdekében - használtam is. Az, hogy például az Alexandra, a Raiffeisen vagy az Aegon a Bárkát támogatja, nyilván a személyem miatt történik, de a színház javára. De az a legfontosabb, hogy érdeklődést keltett ez az új helyzet - a színház iránt. És ez azóta sem csökkent. Nem megy mindig minden telt házzal, de többnyire van közönség.
MN: Ebbe az első évadba jócskán kerültek olyan darabok, amelyek közönségszempontból biztonságinak mondhatók - Koldusopera, Liliom, Szentivánéji álom...
AR: Ebben van igazság, igen; akartam, hogy létrejöjjön egy bázis - emberekben, pénzben, szellemben, munkaszervezésben. Alapozás. A következő évad már bevállalósabb, több benne a rizikó.
MN: Jó igazgató vagy?
AR: Tanulom. Jó stáb van; jó emberekkel vagyok körülvéve, akik tudják a dolgukat, önállóak.
MN: Jó igazgatónak tartanak a többiek?
AR: Rájöttem, hogy mindenki soha nem fog jónak tartani. Ez például nagy tanulság volt.
MN: Rosszul viseled, hogy nem szeret mindenki?
AR: Rosszul viselem, naná. Régebben azt mondtam, olyan az igazgatás, mint a rendezés, csak kicsit tovább tart és több ember van benne. Na, ebben tévedtem: nem olyan. Mindenkit nem lehet boldoggá tenni. Időbe telt, míg legbelül is el tudtam fogadni, hogy végső soron nekem muszáj felelősséget vállalni azért, ami itt történik. Bármennyire meghallgatok másokat, a döntés az enyém. Szoktam is mondani néha, hogy elég volt, most aztán "igazgatóból" döntök... Ezzel okoztam is meglepetéseket a színházban. Hogy nem mindig a "helyes Robi" vagyok.
MN: Változtál?
AR: Szerintem sokat.
MN: És jó ez neked?
AR: Szerintem rám fért. Átélem a felelősséget. Eddig ez csak magamra vonatkozott. És most nem a nyolcvan emberre gondolok, meg nem is a szociális típusú felelősségre, hanem a produktumra. Arra, hogy minden rossz vagy közepes előadás az én felelősségem is. Itt emberek vannak, akiknek az útját - bármily furcsa - én határozom meg. Kérdés, hogy jól látom-e. A döntések végső soron az én személyes ízlésemből fakadnak. Nem tudok olyat csinálni, hogy mindenkinek tessen...
MN: Ha tíznek tekintem a szerinted ideális társulatot, hol van most a Bárkáé?
AR: Hat és fél... Hosszú idő után most új emberek jönnek a társulathoz.
MN: A Bárkában régen két csapat volt: a Maladype társulata és a saját. Erősen próbálod összedolgozni a kettőt, pedig az előbbi színháza eléggé távol áll a te világodtól.
AR: Én komolyan vettem azt, hogy ide engem egy "kész helyzetbe" hívtak - azok, akik itt voltak. Õk pedig itt voltak. Érdekel, amit csinálnak; talán azért is, mert más, mint amit én csinálok. Szerintem igazgatóként az is dolgom, hogy ezt a mást láthassák a nézők.
MN: Egy évet adtál a "kész helyzetnek".
AR: És most megváltam néhány színésztől. Na, ez pokoli volt, belehaltam kicsit. Õk viszont - mármint a színészek - respektálták, hogy előbb együtt dolgoztunk, utána került sor ilyesmire, tehát nem "pucoltam ki" a színházat, amikor idejöttem. Most sem, egyébként.
MN: Mert azért változatlanul utálsz "rossz fiú" lenni.
AR: Ki szeret?! Rá kellett jönnöm, hogy ez nem úgy működik, mint egy vidéki rendezés, amikor "jön Pestről az Alföldi, és biztos csinál valami érdekeset, pikánsat". Ez hosszú távú munka, itt lépések vannak, nem csodák.
MN: Hitted, hogy csoda lesz?
AR: Picit hittem, igen. És picit azok is hitték, akik hívtak. Aztán mind rájöttünk, hogy nem lesz csoda, ez időbe telik. Eddig mindig rövid távú projektekben éltem - ráadásul csak magamért voltam felelős.
MN: Izgat még? Kipróbáltad, hogy tudod-e - most már lehetne rutin is.
AR: Halálosan izgat. Már előre boldog vagyok a Bárka következő évadjától - olyan jól állt össze minden. És ebben a zűrzavaros színházi helyzetben nem kevesebbet fogunk csinálni, hanem többet. Izgat, hogyan lehet ennek a csapatnak együtt dolgoznia Mundruczóval, Szász Jánossal; hogyan lehet közös előadást létrehozni a kecskemétiekkel; hogyan lehet a kortárs képzőművészettel foglalkozó Virág Juditot valahogy odakapcsolni - lehet-e a jegy hátuljára kortárs festők műveit nyomni? Ilyesmik izgatnak - mert azzal szerencsére nem nekem kell foglalkoznom, hogy van-e vécépapír a vécében.
MN: Ezek a te mániáid?
AR: Igen.
MN: Mennyi időd van neked az igazgatásra?
AR: Eddig kevesebb volt, mint kellett volna - de a következő évadra nem vállaltam külső munkát. Folyamatosan hallottam, hogy "miért nem vagy itt?", "miért nem vagy az apukánk?", és erre én azt mondtam, hogy megcsinálom a dolgom, nem apukának szerződtem - akkor leszek apuka, ha apukás érzelmek dolgoznak majd bennem, most nem dolgoznak. De otthon érzem ott magam, az irodám olyan, mint a lakásom, itthonról vittem oda képeket a falra, kifesttettem, mert erre az otthonosságra ott is szükségem van. És bármi történik velem, mindig az jut eszembe először, hogyan fordíthatnám ezt a Bárka hasznára. Nyilatkozom, fotóznak - és cserébe hirdetési felületet kérek a színháznak.
MN: A saját hasznod nem érdekel?
AR: Most egy nagyképű választ fogsz hallani: nem biztos, hogy szükségem van rá. Fontos, hogy az ember jelen legyen, de nekem ez már nem hozhat annyit, amennyit a Bárkának hozhat.
MN: Ha szponzort keresel, akkor Alföldi Róbert telefonál, nem a Bárka igazgatója. Mit gondolsz, meddig lesz ennek ilyen mágikus hatása?
AR: Jó kérdés. Hát ez a legnagyobb rizikó ebben. Nekem, mármint. Tudjuk-e a színház egészéből kihozni azt, amit tőlem megszoktak vagy elvárnak - hogy szeretik vagy sem, az most mindegy is.
MN: Ha a Bárka bukik, te is buksz?
AR: Naná.
MN: Esik a sztárindexed...
AR: Arra én tojok - mondom ezt úgy, hogy még nem volt példa arra, hogy esett volna...
MN: Nézzünk ki a Bárkából. Mi volt még?
AR: Jó volt a Janikovszky-filmet rendezni; Kire ütött ez a gyerek?, ez a címe, és Janikovszky-díjat kaptam rá. Nem úgy sikerült a Cseresznyéskert a Vígben, ahogy szerettem volna.
MN: Miért?
AR: Lehet, hogy fáradt voltam, furcsa volt "hazamenni" oda, vagy hazulról otthon lenni, nem is tudom, hogy mondjam, de hát én ott vagyok otthon, ez mindig így lesz. A pályám első tíz éve ott zajlott, ott lettem rendező.
MN: És miért nem sikerült? Az elvárás miatt?
AR: Talán az is benne volt; nem tudtam átadni a színészeknek, amit szerettem volna, amit én gondoltam erről a darabról. Sok színésszel először dolgoztam, és nem tudtam úgy "feltüzelni" őket, ahogy szeretem... És az is lehet, hogy... nekem túl nagy a Vígszínház. Másodszor dolgoztam ott, a Vihar volt az első - lehet, hogy nem való nekem. Dolgoztunk, nagyon dolgoztunk - ennyit tudtam most.
MN: Mi volt még?
AR: A Madách volt, újra, az Édeskettes hármasban. Szirtes Tamás másodszor próbál olyan műfajt velem, ami nekem eddig kimaradt, nagyon élvezem, izgat...
MN: Az az egyetlen hely, ahol színésznek látszol.
AR: Mert nem hívnak játszani sehová máshová.
MN: Miért?
AR: Biztos azt hiszik, hogy nem érek rá. Vagy hogy nem lehet velem dolgozni, mert beledumálok. Vagy nem bírják, ahogy játszom. Nem tudom. Pedig szeretek játszani - most örülök, hogy Szász János a Bárkában a Sirályban rám osztotta Trigorint, és Balázs Zoli rendezésében is fogok játszani -, csak úgy alakult az életem, hogy más jött be a helyére. A színészet ugyanis nem tőlem függ. Biztos én is tehetek róla, hogy így alakult, biztos sokan nem is gondolják, hogy ez nekem hiányzik.
MN: Lehet, hogy például a Heti Hetes is tehet erről?
AR: Lehet.
MN: A Heti Hetes jó?
AR: Én nagyon bírom. Például megismerkedtem a Hajóssal... Meg jólesik néha normális dolgokat kimondani. Nyilván azokat mondom, ahogy én szeretnék élni. Meg néha jönnek emberek, hogy mit kéne még kimondani.
MN: Ezt a színész csinálja? Szerep?
AR: Nem. De ilyen nincs is. Helyzetek vannak, amelyekben igyekszem megfelelően viselkedni. Van, amikor sikerül, és van, amikor nem. Ez utóbbiakat igyekszem előre kivédeni.
MN: Szőke voltál - már nem vagy szőke: ősz vagy. Miért?
AR: Mert valaki megkérdezte, miért festetem a hajam, és nem tudtam rá válaszolni.
MN: Váltás készülődik?
AR: Nem hiszem. Nem tudom. Lehet. Érdekes pillanatban beszélünk most. Tudom, hogy furcsa médiaközege van annak, amit mondani akarok, mégis mondom: Kaszás Attila halála bizonyos értelemben fordulópont az életemben. Úgy is mondhatnám, hogy ő olyan jó ember volt, hogy még a halálával is sokaknak segít. A tény, hogy ő így meghalt, arra kényszerített, hogy kívülről nézzek magamra. És most másképp látok néhány dolgot: a munkám tétje életbevágó, de már nem hisztérikus. Kell idő és alkalom arra, hogy érezzem: lenni jó. Hogy ne minden mindig szorítva, nyomás alatt történjen.
MN: Most például éjfél után beszélgetünk, mert nem találtunk más időpontot...
AR: De előfordult, hogy egy teljes napot itthon voltam, kutyáztam, virágot locsoltam...
MN: Úgy éltél, mint egy ember?
AR: Amúgy is úgy élek. Annyi jó dolog történik velem.
MN: És van kivel megosztani? Barátok?
AR: Vannak - és kitartóak. Kivárják... Mostanában sok emberrel kerültem közelebbi kapcsolatba, nem színháziakkal, hanem írókkal, festőkkel. Miközben - nehezen megyek emberek közé.
MN: Miért?
AR: Azért, mert egész nap, szünet nélkül emberekkel kommunikálok. A taxissal is, aki egyik helyről a másikra visz.
MN: Miközben bizonyos értelemben "túlszocializált" vagy - barátságos, kedves, figyelmes -, érezhető, hogy viszonylag nagy aurát szeretnél megtartani magadnak...
AR: De mégis sokan akarnak belépkedni.
MN: Egyedül élsz?
AR: A kutyámmal.
MN: Nem kéne ide még valaki?
AR: Dehogynem.
MN: Keresed?
AR: Igen.
MN: Felelgetsz az újságírónőnek?
AR: Igen.
MN: A lakásod szép, kényelmes, nagy, de egyszemélyes. Túl jól érzed magad egyedül?
AR: Nem, csak nagyon megcsináltam az egyedüllétet. Folytatjuk azt, hogy mi rossz?
MN: Igen.
AR: Hát az, hogy valahogy nem működöm jól az együttélésben, a kapcsolatokban. Hogy át akarom alakítani a másikat, mert hiába szeretném, nem tudom olyannak elfogadni, amilyen. Nagy kompromisszumokhoz pedig már nincsen kedvem. Nemcsak a magánéletben - egyébként sem. Ez is a mostanában bennem zajló változások része, azt hiszem.
MN: Igen. Mondd, megpályázod a Nemzeti Színház igazgatói posztját?
AR: Gondolkodom rajta. De szerintem ez egy másik beszélgetés témája, nem?
MN: Lehet. De annyit még megér, hogy megkérdezzem: hogy fér ez össze a Bárka-beli építkezéssel?
AR: A gondolkodás? Az mindennel összefér.
