Akik kitalálták, hogy Kőszegen és a Városmajori Parkszínpadon Csokonai Vitéz Mihály A méla Tempefői című szatirikus vígjátékát kellene bemutatni, azt hitték, hogy a darab egyértelmű üzenete mérsékelt intonációban is diadalmaskodni fog. Ezért aztán Jordán Tamás rendezése laza és színészcentrikus, ahogyan azt egy nagyjából-egészében tisztes nyári produkcióban, vagyis hakniban megszoktuk. Legnagyobb ötlete, hogy az előadás előtt és alatt fellépteti a Sebő együttest - én speciel régen láttam-hallottam őket, ezért ez az ötlet jólesett.
A darab - a nagyon fiatal költő első színpadi műve - két irányba csap. Egyrészt ostorozza a kivagyi, álművelt, Nyugat-majmoló nemességet, amely ostoba és rossz célokra használja a gazdagságát. Ennek, mondjuk, lehet egy mai célközönsége, bár kevéssé valószínű, hogy ők ülnek a nézőtéren, de célzásnak sekély.
Másrészt viszont az előadás a darab menetét követve - amelyet Hamvai Kornél átdolgozott, mindazonáltal meghagyta a nyelvi mesterkéltséget (vagyis azt a valamit, ami ma annak hat) - a főhős mellé állítaná szimpátiánkat. Mert ő, a főhős persze nem ilyen, hanem művelt és szegény - hogy tehetséges-e, azt nem tudjuk, csak reméljük. Szegény poéta ő, aki kinyomtattatja versét a német nyomdásznál, de nem tudja kifizetni a munkát, ezért börtön fenyegeti - és hiába kéri a gazdag úri társaságot, hogy segítsen, az inkább kutyát vesz, kártyázik vagy csak. Nem ad pénzt.
Azzal, hogy Jordán Tamás Fekete Ernőre bízta Tempefői szerepét, a maga részéről elintézettnek látta az ügyet, csapással, találattal, üzenettel együtt. Adjatok pénzt a kultúrának, mert megérdemli, de ha nem, akkor is, hogy üdvözüljetek - ezt kéne hallanunk, és sűrűn bólogatnunk hozzá. Fekete Ernő olyan tűzzel tudja többször is a képünkbe kiabálni, hogy "az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban", hogy majdnem elhisszük neki, hogy itt van a bibi; nem érdemli meg az ostoba népség a magas művészetet, föl sem fogja, hogy a gatyáját is oda kellene adnia neki, nemhogy a pénzét.
Pedig a bibi nem itt van. Hanem ott, hogy a Betrieger tipográfust játszó Epres Attilának - az ő iparosöntudatával együtt - erősen igaza van: Tempefői elvégeztetett vele egy munkát, amiért neki pénz jár, és nem megfelelő fizetség érte Tempefői önhitt handabandázása a művészet és örökkévalóság és nemzeti fölemelkedés szentháromságáról. Jordán előadásában ennek a vonulatnak az intonációja erősen zengeti a mai reminiszcenciákat, csak éppen fordítva: ködös örökkévalósági hasznokért ma már nem hiteles holmi jussokat követelni. Szegény poétáknak nehéz dolguk van: a nyomdaszámlát ki kell fizetni. A hitelre tervezés, a "jussra" kalkulálás és a vele szükségképpen együtt járó gőg legföljebb egy-egy minisztert ijeszt meg annyira, hogy rögvest kinyitja a mi soványka közös bukszánkatÉ
Szóval Fekete Ernő hiába dobja be a maga "katonás" önmagát a Tempefőibe, nem bír igazat adatni neki. Hiába az ismerősen lepukkant fekete jelmez, a mai értelmiségit idéző megannyi gesztus - mégis azt szeretnénk, ha inkább kifizetné ezt a rendes iparosembert, aki elvégezte a munkáját. Ráadásul ez a Tempefői mintha máris az örökkévalóságnak játszaná a szerepét; tudja, mi kell egy csóró költőnek az irodalomtörténetben: helyes kislány elszeretve a gazdag papától, csikóbőrös kulacs, lebernyeges öntudat meg nagy löttyös indulat. Esetleg jó versek?
Számos felvillanó - beszédes nevű - mellékszereplő teszi semmi különös módon a dolgát, melynek leghangsúlyosabb része Cselényi Nóra jelmezeinek viselése. Cselényi játékosan merül bele a rokokóba: minden ruha csupa fodor, színes masni, díszes zsabó, feltűnő mandzsetta, izgalmas húzás, gumírozás, meglepő oldalkivágás; a cipők egyike-másika külön műalkotás. Bútorhuzat kabátok és hangsúlyosan össze nem illő selymek, bársonyok mutatják a gazdagságban a dússágot - van mit nézni annak, aki eléggé elöl ül. A színpadot szegélyező keret ugyancsak a rokokó alapmotívumait rajzolja fel és el; Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa munkája szépen szinkronban van Cselényi túlrokokó jelmezeivel, és ez a túl, ez nagyon tehetséges elem a produkcióban.
Bodrogi Gyula elmond egy mesét. Kópés-népi intonációban, jókedvűen, humorosan - és közben ritmikusan iszogat hozzá. Aztán elmegy - nem jön vissza soha többé, de hiszen ő legalább megtette a dolgát. Több jó színész van beszélő-mozgó díszletelem szerepére kárhoztatva, látom, hogy szenvednek tőle, én is azt teszem.
A Sebő együttes áttetsző függöny mögött muzsikál, Sebő Ferenc szerzette dalokat játszik, így aztán ez egy zenés produkció. Vannak idézetek, de például a csikóbőrös kulacsot csak dobják, nem mondják el. Elmondják viszont - ez a finálé - a világirodalom egyik legszebb versét, a Tartózkodó kérelem címűt ("Teljesítsd angyali szókkal / Szeretőd amire kért: / Ezer ambrózia csókkal / Fizetek válaszodért"); sőt, el is éneklik, pedig az már sok.
Én a Betriegert sajnálom - neki nem jutott a happy endingből. Az is bolond, aki tisztességes iparossá lesz ma Magyarországban.
Városmajori Szabadtéri Színpad, július 24.
