A bohózatot a Nemzeti Színház stúdiójában mutatták be. A helyet a bemutató napján Gobbi Hildáról nevezték el. Ezzel a névhasználattal én írásban még várnék egy kicsit; egyrészt szoknom kell, másrészt ki tudja, nem lesz-e az egész ház egy konferenciaközpont kiszolgáló traktusa hamarosan, ahhoz meg mi köze lenne Gobbinak. Amúgy meg, ha valamire, hát erre biztosan illik a mondás, miszerint a Nemzeti Színházért küzdő és adakozást indító Gobbi Hilda "nem ilyen lovat akart". Hiába nézi már vagy öt éve elgondolkodva egy bronzzsöllyéből Párkányi Péter szobra az épületet - rajta Párkányi Péter múzsáival -, nem és nem bírja lenyomni a saját torkán... Sem a textust, sem a kontextust - hogy pontosabb legyek. Ennyit erről.
A Szigliget önálló és originális dráma - ne tévesszen meg senkit, hogy a színlap szerint Hamvai Kornél Michael Frayn Balmoral című darabjából írta. Mert persze tényleg abból írta; Frayn darabjában a királyi nyári rezidencia már csak volt, és immáron húsz éve írói alkotóház; az egész egyébként 1937-ben történik, tehát Frayn szerint annak idején a "nagy októberi" Angliában történt; ráadásul a szereplőkben az irodalomban jártas közönség a kor igazi íróit ismerheti föl; aztán a kavarodás egyes elemei, a személytévesztések, a nyughatatlan hulla, a külföldi újságíró (orosz, a nagy orosz kapitalizmusból, ahol ugyebár nem történt semmi) is Frayn találmányai... De csöppet sem fontos, honnan valók a motívumok. Mert a Szigligetben minden virtigli.
Elsősorban is az alkotóház maga. Bátonyi György egészen bizonyosan alapos terepszemlét végzett, mielőtt színpadra rakta az alkotóház társalgóját. A darab 1953-ban játszódik - ott azóta sem sok változott, nagyjából áll az idő. Van patina bőven, igaz, a lepusztult fajtából.
A figurák is letűnt alakok - legalábbis a mából visszanézve: múlt idők szereplői, virulensek, aktívak, mintha energiaital formájában nyelték volna magukba az örök társadalmi boldogság eszméjét. Hamvai bohózatot írt - noha műfajnak a balmorál szót találta ki; annyira nem jó, mint amennyire kézenfekvő szóvicc -, az ötvenes évek és a politikai tréfák a komikum egyik forrása, a figurák a másik, a sztori a harmadik, és a források szépen egymásba érnek, és sodró, széles, erőteljes bohózattá folynak össze. Babarczy László rendezése láthatóan a ritmus és a tagolás, a kiemelés és az ismétlés pontosságára koncentrál - végtére ez itt a mindent nyitó kulcs.
A figurák közt akad egy, a Boncz Kálmán nevű író; ő a Rákosi-diktatúra nem "előremutató", hanem rezignált, kiégett és ironikus alakja. Garas Dezső jobbára egy fotelból kommentálja az eseményeket, fotelja pedig nagyjából a közönség és a játéktér határán áll. A mi idegenvezetőnk, mondjuk így. Az ő szemével is látjuk, ami történik: olasz kommunista riportert várnak a házba - Mertz Tibor a fura képződményt leginkább Mars-jövevénynek mutatja, bizonyos értelemben igaza is van -, hogy interjút készítsen Rákosi kedvenc írójával. Ezért aztán nagyon aggodalmas a mindenható gondnok - Blaskó Péter igyekezetét a páni félelem vezérli. Darányi gondnok ettől még nem enged hatalomgyakorló reflexeiből: úgy dirigálja az írókat, mint aki tudja, előbb a rend jön, aztán a művészet.
És éppen itt alkotja soron következő termelési drámáját az íróasszony is: Udvaros Dorottya alakításában parányival több reflektáltság van az optimálisnál, tudja, hogy mit kell gondolnunk a karrier-kőműves író-iparosról, és ezt játssza bele Lukics Máriába. Az ő bohózati karaktere akkor erősödik föl, amikor az olasz riporterben meglátja a végső menekülés nagy lehetőségét, és mindent bedob, ami nem ideológia.
És van még egy ÁVH-s politikai tiszt (nő), aki az olasz riporter lépését vigyázza - bohózat lévén persze ügyetlenül. Sipos Vera a figura magánéleti tragédiáját, viszonzatlan szerelmét is sarkosan, bohózatra játssza. És van még egy kritikus - Hamvai vitriolos tolla nem kímél és nem téved -, aki a termelésidráma-írónő agyba-főbe csalt férje, és van még egy hiperkarrierista fiatal író, aki nem ismer lehetetlent, mégis mindig veszít.
És van a mindenes - ő a mindenes, tényleg: Gazsó György refrénszerűen viszi át nagy lomha léptekkel a színen a vödrét lóbáló kisembert (nekem Örkény jutott eszembe), aki mindent túl fog élni itt, és még lop is, de ügyesen, és még szabotál is, de azt is ügyesen, akinek csak a magához való esze van meg, az viszont mindig kéznél. Malacsik mindenes tud élni az élet kínálta váratlan fordulattal, amikor - bohózat! - egy tetsz- majd igazi halott helyett a kitüntetni tervezett nagy írót, Sass Tibort kell eljátszania. Ez a - gyorsöltözésekkel tűzdelt - kettős alakítás a tejszínhab az egészen, ellenállhatatlanul mulatságos, mert Gazsó a blazírtat és a felfújt hólyagot egymásban is képes megjeleníteni; és jön a tejszínhabra még egy kis csokiszósz, amikor az élet úgy diktálja, hogy az éppen írót játszó mindenes a kényszerből mindenessé lefokozódott gondnokot csuklóztatja, ebben meg Blaskó remekel, végre, a tragédiák után, a nevettetésben...
Nem is: asszem, röhögtünk, de nagyon.
Nemzeti Színház Stúdió, május 11.
