A szolnoki kutya olyan kutya, amelyik nem hagyja, hogy a farka csóválja. A közismert szólásmondást (Szolnok nélkül, persze) - nyilván transzparenciája miatt, de hát a szólásmondások már csak ilyenek: transzparensek - előszeretettel használják különféle politikusok (vö. még: nyúl és puska, befőtt és nagymama, csík és repülő), föltehetően azért, hogy a nép egyszerű gyermeke is értse, mit mondanak. Legutóbb a szolnoki polgármester, Szalay Ferenc érezte találónak a színigazgatói pályázat kapcsán keletkezett hullámverésre - és igaza volt.
A többfordulós igazgatóválasztás többfordulós botránnyá dagadt; az első forduló pályázatát érvénytelenítették, mert az istennek se akart megvalósulni az előre megírt forgatókönyv. Új pályázatot írtak ki, amelyre új pályázók (is) jelentkeztek, annak ellenére, hogy a polgármester egyértelműen megmondta, Balázs Pétert szeretné látni az igazgatói székben. Mondott hozzá mindenféle indoklásfélét is - azt nem mondta, hogy jobboldalit szeretne, pedig ez volt az igazság -, ezek a mondatok igazi dilettantizmusról tanúskodtak, mármint színházi téren, és igazi engedelmességről, mármint politikai téren.
A polgármester elmondta azt is, hogy hangsúlyozottan figyelni fog a szakmai tanácsadó testület véleményére - ezt követte a logikus lépés: a szakmai tanácsadó testület kiszámíthatóan kívánatos irányú átalakítása. Az már a szakma megveszekedettségét (hogy függetlenséget ne mondjak) jelzi, hogy a kiszámítható nem jött beÉ
Hét pályázat érkezett a második fordulóra; köztük a Balázs Péteré is. Nem tudom, hányan gondolták a többiek - Bozsó József, Lukáts Andor, Telihay Péter, Mertz Tibor, Szikora János és Anger Zsolt - közül, hogy esélyük van, ha nem is a posztra, de a valódi megmérettetésre; a szakmai tanácsadó testület mindenesetre ezt gondolta. Alaposan végigolvasták és -elemezték a pályázatokat, érveket hoztak, majd döntöttek: egyhangúlag és egyértelműen a legjobbnak ítélték Anger Zsolt pályázatát. Ezzel az ő dolguk véget is ért.
Nincsenek hírek arról, mit szólt a polgármester ehhez a véleményhez. Tudni csak azt lehet, hogy az önkormányzat kulturális bizottsága közölte a pályázókkal - köztük a szakmai győztessel is -, hogy a közgyűlésnek továbbított javaslatukban velük nem foglalkoznak, és másnap Balázs Pétert fogják javasolni az igazgatói posztra.
És akkor megmozdult a farok. Mármint a kutyáé. Az éppen Pécsen állomásozó színházi szakma levelet írt, amelyben kifejezte rosszallását a kulturális (és oktatási és vallási) bizottság állásfoglalásával kapcsolatban. Ez a rosszallás nem volt bő lére eresztve, nem szólt a demokrácia játékszabályainak megcsúfolásáról, nem kárhoztatta sem Balázs Pétert, sem a polgármestert, sem a testület bármely kisebb testületét; mindössze kinyilvánította, hogy ami őt, a farkat illeti, saját lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartja a kutya önkényeskedését. Épelméjű színházi ember nem gondolhatta - nem is gondolta -, hogy a polgármester ettől - vagy bármitől - másképp dönt majd, mint ahogy döntött. Azazhogy nem nevezi ki - a közgyűlés által - Balázs Pétert. Kinevezte. És mellékesen jól megszidta a farkat - itt dobta be magát a "képet" is: kutya, farok, csóvál.
Ahelyett, hogy egyszerűen levágta volna. A kutya farok nélkül is kutya. A polgármester tudta, mit, illetve kit akar - teljesen fölösleges volt szakmai tanácsadó testületet, kulturális bizottságot, közgyűlést felvonultatnia hozzá. Ki kellett volna neveznie Balázs Pétert még a pályázat előtt - és kész. Ha egyszer most éppen ő a helyi nép által felkent színházi ízlés, és ő mondja meg, milyen színházat akar látni az ő saját épületében - hát mondja meg. Kevésbé feszült volna a törvények ellen egy ilyen tett, mint amenynyit ez az akció rombolt a demokrácia amúgy is sanyarú állapotán.
Ha ezt teszi - mindannyian jobban járunk. Nemcsak a bohóccá alázott szakmai testület, nemcsak a fejbólintó jánosokká alázott képviselők, hanem például Balázs Péter is, akinek így meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor a szakma egységesen fordul szembe vele, legalábbis azzal a szereppel, amit ebben a történetben vállalt.
A polgármester leintette a szakmai hangokat, és követte az esetleg interiorizált politikai parancsot. Csak remélni lehet - az ő érdekében -, hogy ha kilyukad a vakbele, orvoshoz fordul majd gyorsan, nem pedig a pártjától kér eligazítást.
De támadt, keletkezett egy járulékos haszon ebben a történetben. A színházi szakma megosztottsága demonstrálódott - egyébként nem Szolnokon először, csak itt nagyon markánsan. Immár végképp nincsen értelme sem hangoztatni, sem tenni a "fogjuk meg egymás kezét" imperatívuszát. Megint tettünk egy kényszerű lépést a differenciálódás, a valós helyzet felismerése és kimondása felé. Most aztán tényleg arról kellene beszélni, hogy ebben az ügyben a színházművészetnek vannak eminens érdekei, nem a különböző színházművészeknek. És minthogy a színházművészet mint olyan már megmutatta a maga sokrétűségét, sokszínűségét, sokféleségét - ideje, hogy a színház művészei is megtegyék ugyanezt, nemcsak a színpadon, hanem a szakma ügyeinek intézésében. Például: erre járt a kulturális miniszter, egy zártkörű háttérbeszélgetésre, majd egy nyilvános sajtótájékoztatóra. És hódolt kedvenc szokásának: ismét ígért egy nagyot, pénzt mármint - és ezúttal a POSZT a kedvezményezett. Egyelőre nem merült föl a kérdés, hogy ezt a bizonyos 85 milliót honnan teremtik elő - gyanúm szerint a Nemzeti Kulturális Alap színházi büdzséjéből. Vagyis egyéb, egyelőre ismeretlen projektek, csapatok, alkotóközösségek elől. Itt lehetne kezdeni a végiggondolást - ha már a miniszter nem teszi, a szakma tehetné.
Az meg aztán teljesen mindegy, hogy egy politikus Szolnokon hogyan nyilvánul meg a szakma önérzet- és lelkiismeret-mentő levelének olvastán - ez ugyanis csak őt minősíti. A színházi szakma különféle egyedei közül azok, akik egy-egy konkrét esetben egyet gondolnak, minden hasonló alkalommal föltehetően megteszik ugyanezt, azaz tiltakoznak, levelet írnak, mint egy demokratikus ország felnőtt polgárai.
