Nyári Fesztiválok: Pécs, Kisvárda: Best of - kétszer

  • Csáki Judit
  • 2007. július 5.

Színház

Pécs és Kisvárda (közte Miskolc az operákkal): ezekkel a fesztiválokkal indul a nyári színházi szezon, avagy végződik az évad. Nyomukban nyomul a nyár: Szentendrétől Gyuláig, Egervártól Kőszegig, Kapolcstól Zsámbékig - köztük meg mindenütt. De produkciós garancia - vagyis, hogy elvben csupa jó előadást lát a közönség - csak Pécsre és Kisvárdára jellemző. Elvben, mondom.

A külsőségek tekintetében össze lehet hasonlítani a két fesztivált (noha a pécsi találkozónak hívja magát), csak nem érdemes. Pécs nagyszabású, Kisvárda otthonos - kezdjen mindenki a jelzőkkel, amit akar. Pécsett a magyar nyelvű színházak legjobb produkcióit lehet látni, Kisvárdán az ugyancsak magyar nyelvű, ám határon túli színházakét. Pécsett lehet határon túli színház - Kisvárdán nem lehet határon belüli.

Mindkét fesztivál programját válogatók állítják össze, afféle előzsűri; Pécsett egy ember, minden évadban más, Kisvárdán kollektív szakmai bölcsesség válogat. Abból, ami van.

Idén mindkét fesztivál programja siralmas következtetésekkel utal vissza az elmúlt évadra: ha ez volt a "best of", azaz a legjobbak listája, gyengécske évadot zártunk, határon innen és túl. Ami a pécsi programot illeti - Dömölky János válogatását -, a tizennégy versenyelőadásból én éppen a felét, vagyis hetet tartok érdemesnek arra, hogy a legjobbak között szerepeljen, három legföljebb közepes, négy pedig súlyosan silány előadás volt. Mondhatni persze, hogy a legjobb, az ízlés kérdése - amire én azt felelném, hogy nem csak, sőt. Tekintve a találkozóra fordított pénzt, a hatékonyság növelése érdekében biztos érdemes lenne erősebb, hogy ne mondjam, objektívebb szakmai alapokra helyezni a programot. Aki azt mondja, hogy az előadások megítélésében ilyesmi - vagyis objektivitás - nincsen, annak azt felelném, téved. A válogató munkája nehéz (legalább százhúsz előadást kell megnéznie egy évadban), szerepe hálátlan (nem lehet közmegelégedésre válogatni) - és évről évre nehezebb embert találni a feladatra, annyian nem vállalják. Aztán aki mégis végigüli-végigutazza a megnézendőket, előbb-utóbb elhiszi: ért hozzá, pedig legtöbbször csak szükségmegoldás. Rendre fölmerül, hogy miért nem kritikus válogat (ahogy például Kisvárdán); Jordán Tamás szerint azért nem, mert "a szakma gyűlöli a kritikusokat, mégpedig joggal", és ebbéli meggyőződésében őt olyik kritikus is támogatja. Ezzel a megjegyzéssel az a legkisebb baj, hogy nem igaz.

A pécsi érdeklődők szerencsésebbje a találkozó off-programjával szórakoztatta magát: főiskolások, kisebb produkciók, alternatív csapatok megtekintésével, és az éjszakai, Dante-kocsmabeli összegzésekből rendre az derült ki, hogy ők jártak jobban. Az off-program egyre fontosabb része a találkozónak, nemcsak azért, mert ennek elemei "terítik be" igazán a várost, azaz ezek adják a fesztiváljelleget, hanem mert számos színházi szabadcsapat, alkalmi formáció érzi rangnak az ezen való szereplést.

Visszatérő pécsi probléma, hogy számos előadás jegyeit elviszi a szakmai közönség, sokszor olyanok, akiknek módja lenne másutt is megnézni az adott produkciót; ezért a helybéliek, kivált a kamara-előadásokra, nehezen verekszik be magukat. És hiába töltik az első jegyelővételi nap előtti éjszakát a pénztár előtt például a pécsi diákok, a sorban az ötödik már nem mindenre kap jegyet, amire akar. A célok megfogalmazásával - vagy újrafogalmazásával - kellene rendet vágni a kuszaságban: Pécsnek szól-e a fesztivál (melyet a város jelentősen támogat), vagy a szakma élvonalának önfelmutatását szolgálja.

Annál is inkább szükség lenne tisztázásra, mert a pénz már megint és mindig kevés - mint két hete megírtuk, Hiller miniszter ígért ugyan némi emelést, de ennek forrása ködbe vész. A további anyagi igények tekintetében önmérsékletre lenne szükség, nagyra, hiszen a színházi szakma már csak önmagától vehet el pénzt: a nagyok a kicsiktől, az erősek a gyengéktől, a hangosak a halkaktól. És nem a jók a roszszaktól.

Kisvárda sokkal-sokkal kevesebbe kerül - viszont itt mintha több időt töltenének az egyes társulatok, alkotók, és rendre visszajárnak, puszta érdeklődésből, azok, akiknek valaha dolguk akadt itt; fölteszem, több igazi, szakmai eszmecsere folyik a hosszú faasztaloknál, a művelődési ház körüli sátrakban, sör mellett. Az idei programot meglehetős egyöntetűen látják a szokottnál jóval gyengébbnek azok, akik viszszatérő vendégek itt, és számos, mára már legendás határon túli előadás első magyarországi bemutatkozásának voltak itt tanúi. Ebben az évben sok rossz és alig egy-két jó előadás került a versenyprogramban szereplő tizenöt produkció közé - a szabadkaiak Telihay Péter rendezte Bulgakov Moliére-jét szeretném kiemelni -, ami fölveti a kérdést: kell-e versenyeztetni akkor, ha nem nagyon érdemes. Találkozni ugyanis verseny nélkül is lehet; ráadásul Kisvárda sokkal inkább valódi találkozó, mint Pécs, ahol rapid vendégjáték-sorozatról beszélhetünk. Kisvárdán ráadásul a helyiek is hozzáférnek a produkciókhoz, az ő szórakoztatásukról népszerű off-program is gondoskodik.

Mindkét fesztivál kínál némi végiggondolást. Most egy egész év lenne erre.

Neked ajánljuk