Lehetséges, hogy Ivo Dimcsev színházi parafenomén fogja kivezetni a szöveghez és lélektani ábrázoláshoz tapadt ósdi színházat abból a kátyúból, amelyben nemcsak hogy leledzik, hanem - úgy tűnik - elégedetten tapicskol? Mondjuk a Zsámbékon bemutatott Médeia című előadás erre, mármint a kivezetésre tett kísérletet. A végeredmény: a színház marad, ahol volt, tapicskol továbbÉ
Dimcsev amúgy nem arról híres, hogy klasszikus darabokat állít színpadra rendezőként, hanem arról, hogy a testet, a mozgást, a zenét, a hangot állítja előtérbe, elsősorban a saját magáét. Hihetetlen táncos - már ha lehet még táncnak nevezni, amit a testével csinál: a fizikai adottságokat rendre meghazudtolva átlényegül, lebeg a magasban, kitekeredik, eret vág magán. Fizikai színháznak nevezik az ilyet - e helyt nemigen van tér arról elmélkedni, mi értelme van ennek. Van, azért. És mondok is annyit, hogy Robert Wilson.
Ami az eret vágást illeti, inkább vérvétel volt az, a Dimcsevé; fizikainak fizikai, valóságosnak valóságos. Hogy színháznak is színház-e - és kérek mindenkit, ne sorolja most rogyásig azokat a performanszokat, amelyekben a vérvételnél különb dolgok is megestek -, az már kérdés, ha nem is nagy. Egészen kicsi: annyi csak, hogy hallván hírét, hogy a Lili Handel című produkcióban erre is sor kerül, én távol tartottam magam tőle. A színházat bírom nézni, a vérvételt nem - de ez utóbbi nem is szerepelt az alkalmassági vizsgánÉ
Szóval amit egyébként lehetett látni Dimcsevtől - például Sarah Kane öngyilkosdarabját, a 4.48 pszichózist -, azt igyekeztem szemrevételezni (sokat segített ebben az internet, az ő Youtube-jával); láttam tehát szerepelni (épp a Sarah Kane-darabban), koreografálni (Ladányi Andrea hosszú szőke parókában, kék ruhában fantasztikusan táncol, vagyis hogy mozog), kitalálni (egy tetőtől talpig pirosra mázolt lány piros kerekes bőröndöt húzkod, csapkodja magát, közben angol töredékmondatokat kiabál, Kovács Martinának hívják, olykor azt mondja, "bazmeg", szerepel a Médeiában is), sétálni háztetőkön, kémények között, a nyaktörés pereménÉ És keletkezett egy benyomás: egy rendkívüli adottságú és képességű színházművész elsősorban a mozdulatok nyelvén fogalmazza meg a gondolatait. Hatása olykor elementáris, de kevéssé színházi; máskor színházi és kevéssé elementáris. Nekem ez utóbbiak tetszettek jobban, noha szeretem visszafojtani a lélegzetem a döbbenettől, ezért járok szívesen cirkuszbaÉ A cirkusz az cirkusz, a színház az színház. És van cirkusz-színház, tudom: Cirkus Cirkör.
A Médeia a Zsámbéki Rakétabázis egyébként ugyancsak lélegzetelállító terében kapott helyet, az egyik "garázsban". A közönség igazi színházi zsöllyékben ül (a Városi Színházból kerültek ide, ahol külön drámájuk keletkezett; de ezt már igazán csak az érti, aki legalább egyszer bejárja ezt az egykori légvédelmi erődöt), a játéktéren azonban mindössze hét narancssárga műanyag szék. A nemzetközi szereplőgárda - örömmel fedeztem föl köztük a két éve Woyzecket játszott olasz fiút, Andrea Collavinót - viszonylag kevés szöveget "használ", a szereplők neve hangzik el olykor, Iaszón, MédeiaÉ A kevés szöveget viszont számos nyelven mondják, leginkább angolul, de ki-ki megszólal(hat) az anyanyelvén is. Nyelvi, értési probléma mindazonáltal nincsen. Szerintem tánc se nagyon van, a mozgások koreografáltak ugyan, de láthatóan és kellemetlenül "biztonságiak": mindenki könnyedén meg tudja csinálni. (Kíváncsi lennék, hová lett a produkcióból a "beharangozott" Ladányi AndreaÉ)
Ha meggyőz, én - esküszöm - vevő vagyok/leszek arra, hogy a kőbe vésett vagy papírra rótt szövegek többé-kevésbé invenciózus fölmondása helyett a játszó személyek elmozogják, elkiabálják, eldadogják, elfestékezzék azt a valamit, amit el akarnak juttatni hozzám, a nézőhöz. Ebben az esetben például a Médeia-drámát - a címet alighanem az idei zsámbéki évad "dobta be": több Médeia várható; valószínűleg ezt kérték Dimcsevtől is.
Hiszen tényleg: semmi szükség a sztori fölbüfögésére, kijön a könyökömön; elég, ha azt látom, hogy valami csaj ordibál valami pasival, több csaj több pasival, aztán mindenki piros festékkel lövöldöz a vízipisztolyból, a másikra meg önmagára is, majd fekete filctollal mindenfélét irkál a nagyjából csupasz testére. De ez már majdnem a vége. Nem a Médeiának, hanem az előadásnak.
Mert az elején amolyan cserkészegyenruha-féleségben vonulnak be: khaki színű rövidnadrág, ing, nyaksál meg egy övtáska, abban lapulnak a későbbi kellékek. Aztán mozognak egyszerre és egyenként, kiabálnak, motyognak, kánonban beszélnek; néha egymáshoz, néha hozzánk. Az elemek nem épülnek egymásra, nem tapadnak össze: ami széteső volt, szét is esik. Nem tudni, mitől Médeia ez és mitől színház. A zsöllyék, legföljebbÉ
Átvonult a magyar terepen - nem először egyébként - egy izgalmas művész, és nem jutott neki az eszébe a világon semmi. Van ilyen. De ezt nem hívják színháznak, fizikainak sem.
Zsámbéki Színház Bázis, július 14.
