Tudom, hogy azzal kellene kezdenem: ízlés dolga, kinek tetszik ez a zsámbéki Libiomfi, és kinek nem. Folytatni meg azzal, hogy nekem speciel nem - és mindjárt be is fejezhetném. És akkor pont úgy tennék, mint az igazi, civil néző - miközben az igazi, civil néző nem ír színikritikát, ha csak nem ment el az esze egészen.
Szóval nem ízlés dolga, illetve nem csak. Vannak szilárdabb kapaszkodók is a megítélés ösvényén, kivált, ha színielőadásról van szó, nem pedig egy baráti társaság poénkodó összejöveteléről - az ott folyó ökörködések véleményezése ugyanis tényleg ízlés dolga, nem a kritikusé. De itt nem erről van szó.
Van aztán még a hangulat, mármint az enyém, az én befogadói hangulatom, ami kétségtelenül befolyásolhatja a véleményemet. Én még ezt is a nézői reflex körébe sorolom; nem foglalkozási nagyképűségből, hanem mert tudom, hogy nem bír olyan pocsék hangulata lenni a kritikus-embernek, hogy ne ütné fölül az előadás, amit éppen néz. Ráadásul fantasztikus hangulatom volt aznap este, amikor a Libiomfit láttam - és a zsámbéki rakétabázis a varázsos-misztikus-hátborzongató atmoszférájával ezt rendesen fokozza is.
Itt egy filmből lett színházi előadásról van szó, ahol ráadásul a film relatív sikere meg is határozta a színházi produkció sarokpontjait. Biztos lehet filmet színpadra vinni, láttunk is sok példát az ilyesmire, de valószínűleg ilyen esetekben is elölről kell kezdeni a munkát - és/vagy valamilyen formában utalni a filmre. Murányi Tünde díszletét például - amely önmagában frappáns, mozgékony: mindenfélét lehet csinálni belőle - össze kellett volna dolgozni a játéktérrel, vagyis a hodály jellegű színpaddal. Itt ugyanis egyszerűen letették a közepére, és hagyták, hadd lötyögjön. Ugyanígy - azazhogy hányavetin és lustán - nem figyeltek a világításra sem, amely a legjobb indulattal is legföljebb próbafénynek mondható...
Lehet, hogy mindez mellékes, viszont látható. Lehet, hogy az alkotók csak a játékra és a szövegre koncentráltak - az utóbbit még versbe is szedték; olyan döcögősbe és "cikibe", hogy ez csak szándékos lehet. Kérdés, hogy ha szándékos, mindjárt jó is lesz-e tőle... Én jópofinak hallottam-láttam. A Rómeó és Júliát idéző kezdés, miszerint a szép Józsefváros tárul itt elénk, még tetszett is, azt hittem, legalább ilyen stílben lesz tartva az egész - de nem volt.
A játszó személyek maguk az alkotók - vagy fordítva: az alkotók maguk játszanak -, szöveget írnak, zenét szerkesztenek hozzá, énekelnek meg még rendezik is magukat. Olyan az egész, mint egy lelkes diákszínpad vagy amatőr csapat - szóval lehetne remek is. De ha azt látom, hogy Végh Zsolt vagy Hajduk Károly fürdőzik látszólag önfeledten az alkalmi színészi helyzetben, akkor többet várok az alkalmi színészi helyzetnél: a legkevesebb az volna, hogy reflektáljanak rá.
A kiindulópont a sok évvel ezelőtti rögvalóság: egy amatőr színészcsapat önjelölt guruja - a Sztanyiszlavszkij-módszer sajátos eltorzítása révén - fojtogatta a színjátszókat, és ebbe egyikük bele is halt. Ez a tragédia nem föltétlenül lehetséges vagy kívánkozó alapja egy színpadi tragédiának (bár tán az is lehetne belőle): az alak parodisztikus újrateremtése lehet éppen elég. Libi bácsi - Tamási Zoltán - idegbajos és agreszszív (ávós volt a papája, ő meg felgyújtotta a mamáját, legyen ez hiteles lélektani magyarázat), egyszersmind nevetséges színházi ambíciója elég egy kabaréjelenethez. Az élettársát, Anikó bácsit Dióssi Gábor játssza kapóra jövő ősz loboncával - ebben is rejlik némi színházi szufla.
Az első rész a casting - a közönség mérsékelt (de nekem épp elég) részvételével; a csetlés-botlás öszszes kínálkozó poénja elcsattan itt, a gyöngék is. A második rész pedig a Micimedvének keresztelt Micimackó (ez jó vajon? hogy azért lesz medve, mert nem gügyögünk?) laza és töredékes parafrázisa; a szereplők megfelelnek egy-egy figura eltorzított kliséjének: Hajduk Károly Füles és Bagoly (igen, megvan a vicc: fülesbagoly), Kálmánczhelyi Zoltán Nyuszi, Stefanovics Angélát az isten is Malackának teremtette, Végh Zsolt pedig magát a medvét adja. És van még egy Kaszás - Sipos Imre -, aki elviszi a Nagymamát, akit ugyancsak ő játszik...
A filmre kigondolt szocio-mese-musical nem lett újragondolva színházra. Ehhez kellett volna egy író, egy dramaturg, egy rendező. Minimum. A zenét Vígh Roland szolgáltatja a zongoránál - rajta nem múlik.
Akarunk segíteni; lelkesen vagy kényszeredetten röhögünk vagy nevetgélünk, ezzel is múlik az idő, mint az adatlap-töltögetéssel, a beszedésével, a kimazsolázásával, aztán az emléklap- és süteményosztogatással. Csak baromi lassan.
Zsámbék, július 26.
