Nagy fa és kemény dió együtt: ez a minimum, ha Szomory Dezső Hermelinje színpadra kerül. Szomory maga kerül a színpadra ilyenkor - de ezzel még nem mondtunk semmit. Mert sok csapda, még több elterelő hadművelet irányul arra, hogy kellemes, érzelmes és pikáns atelier-előadás szülessen belőle: sikeres drámaíró és sikeressé váló színésznő édesbús szerelmi kálváriája, gyerekkel és boldog véggel. Ráadásul egy efféle intonáció tuti sikerre számíthat. Legföljebb Szomory nem tapsolna neki.
A gyereket leszámítva ugyanis semmi és senki nem az, aminek látszik. A sikeres drámaíró, Pálfi Tibor harsány élvhajhászása, hiú önteltsége, túljátszott magabiztossága masszív magányosságot és boldogtalanságot leplez - Szomory nézőpontjából persze alig-alig. A sikeressé váló színésznő, Tóth Hermin dacból és önérzetmentésből abszolválja a vidéki sztárságot - meg azért, hogy legalább szerepkörben, vagyis életkorban "lelépje" riválisát, a tehetséges, befutott, mindazonáltal mégiscsak leginkább a Pálfi érdeklődésére hajtó Lukács Toncsit. És akkor ott van még a szimbolikus alsó szomszéd, a szűz Plundrich, akinek a végére csak sikerül följebb verekednie magát, bele egy Pálfitól levetett, ráadásul szűzen hagyott ágyba...
Ennek a darabnak a számos szereplő, kitérő és kanyar ellenére elsősorban vertikális irányban nagy a kiterjedése. Pont úgy, mint mondjuk Horesnyi Balázs nagyszabású otthont - mit otthont, palotát! kéjlakot! - ábrázoló díszletének a Nemzeti Színházban. Ebben van mélység, meg magasság is.
A darab nem elhanyagolható csapdája, hogy a szereposztás bizonyos értelemben egy és oszthatatlan: ha van jó Pálfi, lehet jó Tóth Hermin. Stohl András Pálfi Tiborja jó az élvhajhászásban, az önteltségben, a felszínben - és nincsen neki semmije, amit takargatni kellene, ezért is vonulhat csupasz fenékkel át a színpadon a fürdőszoba felé. Ez a Pálfi mindig mindent kimond, amit gondol - mert mindig pont és csak annyit gondol, amennyit kimond. Furcsamód ettől mégsem őszintének, legföljebb laposnak, egyszintesnek tűnik. Ezzel persze nemcsak a Hermint játszó Schell Judit, hanem a Lukács Toncsit játszó Básti Juli dolgát is alaposan megnehezíti: egy ilyen átlátszó pasasba képtelenség rejtélyt magyarázni...
Balikó Tamás rendezése elsősorban a közönség kegyét keresi - szerintem meg is találja. Hiszen egyetlen pillanatra sem felejti el, hogy egyszerre kell ironikusnak, vitriolosnak, érzelmesnek, meghatónak és kivált szépnek lennie minden jelenetnek; hogy a szöveg különleges csúszásaira, "szomorysnak" tudott trouvaille-aira reflektorfényt kell nyomni; hogy lehetőleg minden felvonásvég hatásos világítással és magányos, szeretnivaló kiskölyökkel jöjjön el (a harmadiknál sajnos ez nem megy, az a vég ugyanis); hogy a kisebb szerepek színészei rendezői rásegítéssel megkapják a maguk nagyobb jeleneteit. Ez mind megvan - ízlésesen ráadásul -, csak a mélységnek, a tétnek, a drámának annyi. Arra nincs válasz - de még a kérdés sem látszik -, hogy mi a fenének csapódik össze és szét és össze ez a két ember, túl az irracionális szerelmi szenvedélyen. Itt találkoznak, elválnak, jobb híján újra összeállnak - de hogy magukat keresnék, arról nincsen szó.
Pilinyi Márta jelmezei is sikeresen idézik a (múlt) századelő fátyolos szépségét; több közük van egy nosztalgikus hangulathoz, mint az egyes figurákhoz. És mivel például Schell Juditnak bármi jól áll, amit ráadnak, nem meglepő, hogy ruháin, kabátján, táskáján, kalapján bőven van mit nézni... Herminjéből leginkább a belső folyamatosság hiányzik (lehet, hogy ez maga Hermelin?); minden dialóg, feltűnés és eltűnés külön-külön van megoldva - azt az egy nőt nem látjuk, akiben mindez megfér együtt. Karcos és önérzetes, rezignált és sebzett, de az önerő, amely egy Pálfi-formátumú férfiról lehámoz minden lelki jelmezt, az hiányzik belőle.
Megvan viszont - mármint az önerő - a Básti Juli Lukács Toncsijában (ahogy megvolt annak idején, Kaposváron az ő Hermelinjében is). Básti nemcsak azt tudja a legapróbb részletekig, miről szól ez az élete tán utolsó szenvedélyébe csimpaszkodó nagy színésznő, hanem az egész darabot, az összes figurát, magát a drámát. Ezért aztán hatékonyan bevillantja Toncsi tűrőképességének és odaadásának határtalanságát az első felvonásban, bátran és pazarlón bedob mindent egy hisztériás nagyjelenetben, a másodikban - majd szépen a maga súlyos helyére teszi az egészet a harmadik felvonás megjátszottan hűvös és elegáns, lélekben már valóban megbékült asszonyának csöndességével, nyugalmával. Ez az alakítás a Szomorytól való.
A vége felé ugyanide tart Szarvas József Plundrichja is; kár, hogy az elején túlságosan belevész a kínálkozó poénokba, az egyébként valóban isteni szövegcirádákba a Pálfi ágya alatt lakástól a szüzességig - a harmadik felvonásban viszont az a valamilyen pasas jön be, akit Pálfi tiszta szívéből irigyelhetne.
Van aztán a tabló, a század eleji Pest léha életének törzsfigurái; a színészek szépen behozzák mindazt, amiről a rendező meg ők úgy gondolják, ilyennek szeretnénk gondolni ma a finom, megtartott, szecessziós békeéveket. Kicsit párizsias, kicsit bécsies, nagyon pesties - és csupa-csupa felszín...
Nemzeti Színház, május 12.
