Épp hogy elültek a legutóbbi színházi balhé hullámai a fővárosi önkormányzatnál, máris jönnek az újabbak. Mint arról lapunkban is beszámoltunk, a színházakat sújtó muszáj-pénzelvonás összekapcsolódott egy finanszírozási reformkezdeménnyel, majd a kezdemény csírájában elhalt, és a fűnyíróelv alapján elvonták a pénzeket. A látszat - azaz a csönd - alapján annyit, amennyit még nagyobb cirkusz nélkül le lehetett nyelni. Ezt követően megindult az eszmecsere. A Merlin Színházban rendezett összejöveteleken sokan elmondták, hogyan képzelik a struktúra és a finanszírozási rendszer megújítását, s a főváros is rendezett két találkozót, ahol a színigazgatók és különféle színházi szakemberek szólaltak meg. Valaki nyilván gondosan jegyzetelt - egyelőre folytatása nincs az ügynek.
*
A kultúra presztízse a politikában meglehetősen alacsony, ennek egyik jele, hogy az önkormányzatban a kultúráért felelős főpolgármester-helyettes igazi "új fiú" a placcon, és különben is: ő felel az egészségügyért meg az oktatásért is; képzelhetni, mennyi energiája marad a kultúrára, azon belül a színházra. Már ha értene hozzáÉ
Dönteni viszont kell - most nem éppen pénzről, hanem igazgatók kinevezéséről. Kettőről: a József Attila Színházban és a Vidám Színpadon lejárt az igazgató mandátuma. Mivel mindkét intézmény közhasznú társaság, a tulajdonosnak joga van ahhoz, hogy pályázat nélkül nevezzen ki igazgatót. És joga van ahhoz is, hogy - ugyancsak pályázat nélkül - meghoszszabbítsa a jelenlegi igazgatók mandátumát. Ez készül történni. Ez látszik biztosnak - már csak azért is, mert Léner Péter és Puskás Tamás jogosítványa június 30-án lejár, és pályázatot nem írtak ki.
Hogy ez a lépés hogyan függ össze az állítólag készülődő reformmal, arra könnyű válaszolni: negatíve. Hiszen a meghosszabbítás felfogható úgy is, hogy nem történt semmilyen lépés, legalábbis semmi új. Pedig történt: a jelenlegi helyzet konzerválása, a reform lehetőségének elodázása. A legrosszabb, ami történhet. A jelenlegi igazgatói mandátumok megtartásának formálisan egyetlen igazi oka lehet: a totális elégedettség. Amikor tényleg nincs szükség pályázatra, hiszen elvileg is kizárt, hogy jobb koncepció, jobb személy merüljön fel.
A kulisszák mögött ismét van némi koalíciós feszültség, ráadásul a két igazgató is a két párthoz húz. Léner Péter az angyalföldi teátrum élén hosszú évek óta bizonyítja, hogy kapcsolatrendszere, telefonnotesze lépést tart az idővel, színháza éppen ellenkezőleg. Nyilván akadnak a szocialista frakcióban, akik elhiszik, hogy Léner és színháza szavazókat hozhat a pártnak - micsoda baromság, pedig tényleg ezt hallottam! Közben meg évek óta állandó műsorszám, hogy hamarosan távozik az igazgatói székből - bár igazán rosszmájúság azt állítani, hogy a Kossuth-díjat is afféle végkielégítésnek kapta: búcsúajándékul. Nem is állítanék ilyent, legföljebb azt, hogy azért, ami a színház színpadán történik, biztosan nem kaphatta - a legutóbbi bemutatót nehéz volt elszúrni, mégis sikerült. De Léner valamiért mégis a szocik szívének közepében csücsül - hiába veri ki a biztosítékot a színházi szakma tetemes részénél az ő meghosszabbítása.
Hiszen vannak a fővárosban olyanok, akiknek Puskás Tamás megtartása a szívügye. A lehetséges hivatkozási alapok közt itt az szerepel, hogy a Vidám Színpad nagyon kevés pénzből is képes működni. A hozzá nem értést bizonyítja már ez is: erény (és úgy tűnik, elég), hogy valakinek kevés pénz is elég. Azt már nem állítja senki, hogy a színház művészileg is jól működik; azt sem, hogy kívánatos például kétes, olykor kétségtelen művészi színvonalú Shakespeare-előadásokat a Vidámon színre vinni akkor, amikor ilyen típusú kínálat sokkal jobb színvonalon létezik a főváros más színházaiban. Puskás Tamás tevékenyen részt vett az előző, elabortált reformtervezet kidolgozásában (nota bene: számos, szakmailag értékes gondolat származik tőle, miközben az egyik verzió szerint a saját színházának jutott volna több pénz) - mandátumának meghosszabbítása tekinthető egyfajta jutalomnak is ezért.
A kérdés már csak az, hogy vajon mennyi időre nevezik ki őket. Ha a koalíciós partnerek jól felfogott érdekből hajlanak a kompromisszumra, már csak a szakma jár rosszul - ők pénzüknél vannak: nem történt semmi. Ráadásul elkerültek egy nagyobb balhét; tervben volt ugyanis - Horváth Csabáéban -, hogy a három, jövő januárban lejáró igazgatói mandátumot is a mostaniakhoz csapják, és a forró nyárelőn bebetonozzák a fővárosi struktúra jelentős részét. Aztán végül az Új Színház, a Madách Színház és a Mikroszkóp Színpad igazgatójának még várnia kell egy kicsit a hosszabbításra vagy a pályázatra.
A tavaszi megbeszéléseken szinte mindenki elmondta, hogy az összes fővárosi színház további sorsáról egyszerre kellene beszélni. Erről azóta csönd van - illetve sehová nem vezető megbeszélések folynak a minisztérium és a főváros között átadás-átvétel ügyében. A lehetséges érintettek pedig lobbiznak, alkuk és pozíciók felsrófolása folyik.
*
Ez az egész úgy botrány, ahogy van. A nagy színházi nyomor kellős közepén drága vacakságok készülnek sok adóforintból, és hitbizományok folytonosságáért küzd demokratikus önkormányzatunk. Tombol a lustaság, a semmittevés, az időhúzás, a felelőtlenség, a döntések "kiviselkedése", az otromba látszatok - és soha senkit semmiért nem vonnak felelősségre. Sem azokat, akiknek az elmúlt tizenhat évben lett volna dolguk a helyzet jobbítása, sem azokat, akik mostanában felelnek ugyanezért.
A mostani mandátummeghosszabbításoknak üzenetük van. Így szól: ha minden marad a régiben, legalább nem követünk el újabb hibákat, csak a régieket, újra. És következménye is van: a József Attila Színház lehetetlen és képtelen üzemmenete, előadásainak színvonala a tulajdonos szerint a továbbiakban is kívánatos eleme a főváros kulturális életének. Amiként az is tulajdonosi jóváhagyást nyer, hogy a Vidám Színpad váltson profilt, és vegyen irányt - legalább a repertoár szintjén - a majdan jobban támogatandó művészszínházak felé.
Én meg azt mondom, hogy mindkét színház igazgatói posztját pályáztatni kellene, méghozzá a jelenlegitől eltérő típusú működésre is, nem szorítva korlátok közé a pályázók fantáziáját - ez lehetett volna az első lépés az intenzíven szabotált színházi reform elkészítésében. Alternatív pályázatot kellett volna kiírni, melyben a tulajdonos többféle lehetőséget kínál a saját szerepére is; számos verzió lehetséges a két szélső pont - a társulatos repertoárszínház és az "üres épület" - között.
Ehhez persze most késő, mondják az illetékesek, már nincs idő pályáztatni, marad a régi helyzet. Én meg azt mondom: ehhez van baromi késő. A régi helyzethez. Egy új finanszírozási rendszer felé vezető úton az első lépést megtenni - épp ez a mostani az utolsó pillanat.
