Eddig három előadást hoztak létre, az itt bemutatott a második és egyben legsikeresebb. (Mivel Hafizov időközben Párizsba költözött, az előadás francia támogatással jöhetett létre.) Zuhog az eső, mennydörgés, fiatalok futnak be, mintha valami időtlen térben lennénk, a fekete-fehér uralja a színpadot, a fiúk-lányok mintha iskolai tornaórán lennének. Az álmaikról mesélnek. A jelenetek mindegyike egy-egy boldog gyerekkori pillanatból indít, hogy aztán a háború kontextusában új értelmet nyerjenek az idilliből pokoliba átváltó koreográfiák.
Minden rész a hagyományos cirkuszelemeket, az akrobatikát ötvözi a kortárs táncművészettel, illetve a fizikai színház elemeivel. A második képben például egy magányos fiú (nincs díszlet, de a pantomim mindent megmutat) a rétről emelkedik el, légtornászszámában ott az életveszély, és amikor a fiú becsapódik a földbe, üvöltése után nem tudunk még tapsolni sem. Látjuk a kifordult végtagokat egy másik számban, és a végén a hátország megrázó képeit.
A karikákból kerekesszék lesz, a szerelemből ködkép, a vacsoraasztalnál tűnik fel az első meleg fény, azokért, akik sosem térnek már vissza. (Nem láttam eddig még megrázó zsonglőrszámot.) Kibomlik az ukrán zászló, állnak mögötte az előadók. A nézőt is megérinti az erő, amelyet az álmokból nyerhetünk, és az átadására csak a legnagyszerűbb műalkotások képesek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
