Csak nézzük tétova mozdulatait, gesztusait. Aztán megérkezik a vele egyidősnek tűnő haver, és a találkozáskor mindkettőjük mozgása megváltozik. Csatlakoznak hozzájuk a többiek; szintén nem fiatalok, s korántsem tökéletesek, ráncosak, némelyiken van súlyfelesleg is. Szép, amit látunk? Elsőre semmiképpen. Bizarr? Igen. Majd történik valami.
Nem is a tökéletesen és precízen végrehajtott mutatványok miatt (csak a testükkel dolgoznak a művészek, nincs se díszlet, se jelmez), de nem is a nyíltan megmutatott félelem (vajon menni fog? fel tudják-e emelni, meg tudják-e tartani egymást?) miatt változik meg minden. A bátorság teszi gyönyörűvé ezt a hat embert. A kitett, romló testükből áradó erő. Tabu az öregedés, nem szeretünk gyengülő énünkre nézni a színpadon. Most képtelenség elfordulni. Piet Van Dycke dán koreográfus társulatában a cirkuszművészet és a tánc egyenlő mértékben van jelen, a vártnál kockázatosabb mutatványok és a kortárstáncelemek tökéletes összhangban vannak, és azonos erővel húzzák alá a produkció nagyon is egyértelmű, világos, mégsem szájba rágva átadott üzenetét. A partnerakrobatikára épülnek az elemek, látjuk: egymás nélkül semmik vagyunk, ám együtt felemelkedhetünk. Akár háromembernyi magasba. És van, aki elkapja a lezuhanót. Humor és tragikum, monotónia és tiszta öröm. Szívszorító produkció.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
