Keresztury Tibor

Van egy drága jó barátom, aki 1980 óta azon töpreng, milyen írásjelet gondolt Szoptó hadnagy a céljában, menetében amúgy teljesen értelmetlen, hatékonyságában ekképp értékelhetetlen délelőtti kiképzést lezáró két tagmondat közé Lentiben. Mert ha a körülbelül 340 ízben hallott sóhajnyi verbális gyöngyszemet kettősponttal értjük, a közlés tartalmilag ugyebár egészen mást jelent, mint ha pontosvesszőt képzelt közé a hadsereg e feledhetetlen harcosa.

Az Európa-bajnokság nálunk mintegy két héttel a megnyitó előtt vette kezdetét, úgyhogy mire effektíve megkezdődött, én már untam egy kicsit. A dolgok alakulásáért egy minden létező adatot, eredményt és statisztikát, valamint a tornán részt vevő 352 darab játékos fényképét, részletes névjegyét tartalmazó színes programfüzet s annak vitán felül jó szándékú beszerzője okolható, miáltal egyszerre vesztette el a bárminemű meglepődés esélyét, valamint az egri vár alatti alagútban a félelemmel bátran szembeszálló Cecey Éva nyomát a család. S mert én voltam ez az illető, onnantól pontosan azt kaptam, amit az ember ilyenkor megérdemel.

Úgy látszik, a könyv még mindig sokak napi tápláléka, különben nem lehetne megrendezni évről évre a könyvhetet. A fogyasztási szokások viszont a tapasztalat szerint erősen megoszlanak.

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Az 56-os villamoson még nem volt semmi gond. Remekül utaztam, a BKV-nak hála, ezúton fogadja köszönetemet. Leszállni a Moszkva téren, azt nem kellett volna. Kilépni e barátságos, kulturált és védett környezetből, bele a vakvilágba, kitenni a hatásoknak magamat, de hát melyik halandónak lenne mersze még maradni, ha bemondják, hogy végállomás.

Azért a vidéki létnek is vannak előnyei. Hogy magamtól túl messzire ne kolbászoljak el, én például kifejezetten örülök neki, hogy lakhelyemből adódóan általában kések egy ütemet, utólag reagálok le dolgokat, eseményeket, mert ezáltal megspórolhatom a közkívánat gerjesztette kollektív lelkesedést. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja: nem maradok le semmiről.

A magam részéről maximálisan meg vagyok elégedve avval, hogy a boltos nem veszi személyes sértésnek, ha vásárolni, a benzinkutas provokációnak, ha tankolni, a pincér pedig impertinens szemtelenségnek, ha ebédelni akarok. Minden más már matyóhímzés a kenderen. Ezt csak azért mondom, mert vannak ezek az örök elégedetlenek, akiknek semmi se jó. Megőrjítenek.

A Küküllő utcában aznap is úgy indult az élet, mint minden szombaton. A férfiak pihentek, boltba indultak a háziasszonyok. Amikor megjöttek, jó nehéz cekkerrel, a férfinép kelt útra, kézben a Népsporttal, egy megérdemelt vilmoskörtét elfogyasztani. A varjak károgtak, a guberálók guberáltak, valahol ütemesen vertek egy gyereket. Minden jel arra vall, gondolhatta a laikus, hogy ma sem lesz itt forradalom. De aztán hirtelen minden megváltozott.

Köztudott, hogy Debrecenről és környékéről Tar Sándor tud a világon a legtöbbet, azt viszont ezúttal szeretném a tudomásukra hozni, hogy rögtön utána Szilágyi Lenke következik. Természetesen a mögöttük messze leszakadó futottak még tekintetében is volnának kéjes élvezettel bemutatható jelöltjeim, ha ez itt még egotrip volna, így azonban arra a fotóalbumra szorítkoznék, amelyet a tőle megszokott európai színvonalú kivitelben adott ki a Magvető. Helyesen cselekszünk tehát, ha ebből az alkalomból újra imába foglaljuk a kiadó könyveit tervező Pintér József nevét, megjegyezve csöndben, hogy ez a reprezentatív jelleg a szerző szakmai tudásához ugyan feltétlenül méltó, de látásmódjától, szemléletétől mélységesen idegen. Szilágyi Lenkétől ugyanis mi sem áll távolabb, mint a művészi mentalitás gőgje, a többet tudás szellemi arisztokratizmusa: a profizmus nála kiváltság helyett tudás és adottság, a belső képek kivetítésének módja és eszköze. Fényképei éppen ezért nem egyszerűen jól megcsinált szociófotók - nem akar ő felfedezni, leleplezni semmit, csupán csak jó helyen és jó időben exponál: metszeteket készít abból az egészből, ami odabent régóta összeállt. Látványokra tördel egy komplett víziót, ami ebben a jó hajdú-bihari anyaföldben gyökerezik, kitéphetetlenül, belengi a hely szelleme, jelentése mégsem helyi érdekű.

Annyira olcsó, annyira szánalmas történet ez, annyira magyar, hogy nem is érdemes beszélni róla, ismerős az unalomig, nincs benne semmi új. Úgy gondoltam, nem is írok róla, csak aztán eszembe jutott Fükő köténye, amit egy Józsa nevűnek adott a kezdőkörben, hogy utána bokából szöktesse Borostyánt, és éreztem, hogy gyengülök. És amikor az az isten félszemmel már Tatárt nézve az alapig lefutott, egyre erősebben lazultak a fékek bennem, s megsejtettem, mi több, tudtam: ha az akció vége is eszembe jut, elveszek. Eszembe jutott aztán sajnos, persze hogy eszembe jutott.

Amikor a halandó eltelik már lábtól hajig gyertyafénnyel, csengőszóval, kacsamellel, pilinkéző hóval, bejglivel és angyalkákkal, amikor már valósággal szétfeszíti a szeretet, akkor a Tankcsapda koncertet ad évről évre Debrecenben, hogy az ember ember legyen újra, leszálljon a földre, és taknya-nyála összefolyjon a realitás talaján.

Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.