Könyv: A hely szelleme (Szilágyi Lenke: Látókép megállóhely)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Köztudott, hogy Debrecenről és környékéről Tar Sándor tud a világon a legtöbbet, azt viszont ezúttal szeretném a tudomásukra hozni, hogy rögtön utána Szilágyi Lenke következik. Természetesen a mögöttük messze leszakadó futottak még tekintetében is volnának kéjes élvezettel bemutatható jelöltjeim, ha ez itt még egotrip volna, így azonban arra a fotóalbumra szorítkoznék, amelyet a tőle megszokott európai színvonalú kivitelben adott ki a Magvető. Helyesen cselekszünk tehát, ha ebből az alkalomból újra imába foglaljuk a kiadó könyveit tervező Pintér József nevét, megjegyezve csöndben, hogy ez a reprezentatív jelleg a szerző szakmai tudásához ugyan feltétlenül méltó, de látásmódjától, szemléletétől mélységesen idegen. Szilágyi Lenkétől ugyanis mi sem áll távolabb, mint a művészi mentalitás gőgje, a többet tudás szellemi arisztokratizmusa: a profizmus nála kiváltság helyett tudás és adottság, a belső képek kivetítésének módja és eszköze. Fényképei éppen ezért nem egyszerűen jól megcsinált szociófotók - nem akar ő felfedezni, leleplezni semmit, csupán csak jó helyen és jó időben exponál: metszeteket készít abból az egészből, ami odabent régóta összeállt. Látványokra tördel egy komplett víziót, ami ebben a jó hajdú-bihari anyaföldben gyökerezik, kitéphetetlenül, belengi a hely szelleme, jelentése mégsem helyi érdekű.

Köztudott, hogy Debrecenről és környékéről Tar Sándor tud a világon a legtöbbet, azt viszont ezúttal szeretném a tudomásukra hozni, hogy rögtön utána Szilágyi Lenke következik. Természetesen a mögöttük messze leszakadó futottak még tekintetében is volnának kéjes élvezettel bemutatható jelöltjeim, ha ez itt még egotrip volna, így azonban arra a fotóalbumra szorítkoznék, amelyet a tőle megszokott európai színvonalú kivitelben adott ki a Magvető. Helyesen cselekszünk tehát, ha ebből az alkalomból újra imába foglaljuk a kiadó könyveit tervező Pintér József nevét, megjegyezve csöndben, hogy ez a reprezentatív jelleg a szerző szakmai tudásához ugyan feltétlenül méltó, de látásmódjától, szemléletétől mélységesen idegen. Szilágyi Lenkétől ugyanis mi sem áll távolabb, mint a művészi mentalitás gőgje, a többet tudás szellemi arisztokratizmusa: a profizmus nála kiváltság helyett tudás és adottság, a belső képek kivetítésének módja és eszköze. Fényképei éppen ezért nem egyszerűen jól megcsinált szociófotók - nem akar ő felfedezni, leleplezni semmit, csupán csak jó helyen és jó időben exponál: metszeteket készít abból az egészből, ami odabent régóta összeállt. Látványokra tördel egy komplett víziót, ami ebben a jó hajdú-bihari anyaföldben gyökerezik, kitéphetetlenül, belengi a hely szelleme, jelentése mégsem helyi érdekű.

Mélyen indokolt tehát, hogy az album éppen ezt a címet kapta, hisz Szilágyi Lenke világának valóban Látókép a közepe. Nagyon szép hely, jártam arra többször, s tényleg nincs ott semmi, garantálhatom. De úgy higgyék el, hogy abszolút semmi: egy széttört pad romja és egy rozsdás tábla az egész, Kismacs és Macs között, útban a Hortobágy felé. Lehet nézni balra, jobbra, előre meg hátra, aztán menekülni, mint az őrült, vissza a megváltó Debrecen felé. Egy ilyen helyen a kérdések máshogy merülnek fel. Nem az a kérdés, hogy miért nem áll meg a vonat itt már ősidők óta, hanem hogy valaha is miért állt meg itt egyáltalán. Volt-e bármikor is élő ember a történelem folyamán, aki jegyet váltott, éppen eddig, a gazt, valamint a LÁT"KÉP mh feliratú táblát megtekinteni. Az akkor még ép, piros padon fújni egy kicsit. Na most ez az oltári nagy semmi Szilágyi Lenke tolmácsolásában olyan szuggesztív erővel jelenik meg, melynek egyik komponense csupán a pusztulás, bárhogy is szeretnénk ezt a magunk részéről generálissá kiterjeszteni. Persze, persze, mondja a kép, nem kétséges, ez itt a vég; szétrohad minden, ami volt, megszűnik, győz az enyészet, természetesen. Ám mindazt, ami a más keze alatt a dokumentálás publicisztikus siráma volna, Szilágyi Lenkénél áthatja valami csendes, visszafogott, otthonos gyönyörködés. Józan, konstatáló szemlélődés, a vég szépségére való érzékeny és higgadt rácsodálkozás. Talán azért, mert nem fölötte áll annak, amit láttat, hanem benne áll abban, amit lát. Részese a történetnek, s nem megörökítője, krónikása, egyebe. Nem beállít, hanem beleáll. Ezért lesz tökmindegy, hogy aktuálisan épp merre jár: Splitet és Gyékényest, New Yorkot és Katowicét, a Kaukázust és Bicskét, Segesvárt és Értényt egyaránt Látóképen át fényképezi. A perspektíva és az alapanyag ugyanaz. Mintha egy fekete-fehér film esetlegesen kivágott, mégis felfűzhető, kapcsolódó részleteit látnánk, melyből emlékezetes kockák sora - egy kocsmabelső, egy darab a sáros tájból, egy gyerekarc, egy kóbor kutya tekintete a budai utcán - emlékezetünkben élesen kimerevedik, ám végül a matt fények és árnyékok megkomponált játéka az, ami leginkább megmarad. Olyan benyomásként, amelynek Tar mellett Krasznahorkaihoz, Petrihez, Bodor Ádámhoz, Tarr Bélához, Víg Mihályhoz van tartalmilag mélyen köze; már azon túl, amit az ember jártában-keltében érezni vél, ha nem is tudja meglátni így.

Keresztury Tibor

Magvető Könyvkiadó, 1999, 200 oldal, 4900 Ft

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...