Tankcsapda, Debrecen, 1998. december 29.: A taknya, a nyála

  • Keresztury Tibor
  • 1999. január 7.

Tranzit

Amikor a halandó eltelik már lábtól hajig gyertyafénnyel, csengőszóval, kacsamellel, pilinkéző hóval, bejglivel és angyalkákkal, amikor már valósággal szétfeszíti a szeretet, akkor a Tankcsapda koncertet ad évről évre Debrecenben, hogy az ember ember legyen újra, leszálljon a földre, és taknya-nyála összefolyjon a realitás talaján.
Amikor a halandó eltelik már lábtól hajig gyertyafénnyel, csengőszóval, kacsamellel, pilinkéző hóval, bejglivel és angyalkákkal, amikor már valósággal szétfeszíti a szeretet, akkor a Tankcsapda koncertet ad évről évre Debrecenben, hogy az ember ember legyen újra, leszálljon a földre, és taknya-nyála összefolyjon a realitás talaján.

Jól időzít, hisz ilyenkorra nagyon megnő már a nyers, a durva iránti társadalmi igény, a polgár brutálisra, keményre és alpárira vágyik, leküzdhetetlenül kíván a lágy után végre valami mocskosat, s hajlandó nem keveset fizetni is azért, hogy helyette ebbe az egészbe kulturált körülmények között beleszarjanak. Nem csalódott most sem a kiéhezett fiatalság többezres tömege: hazai pályán ez a csapat sosem döntetlenre játszik, elkövet mindent, hogy a felcsendülő zeneszó varázserejével a felszínre csalogassa bennük az állatot.

Későn érő típusként magam a tájhaza e jelentős kulturális értékét meglehetős késéssel fedeztem csak fel - akkor viszont azon nyomban alkalmasnak mutatkozott arra, hogy sarokkőként foglalja el méltó helyét zenei ízlésvilágomban a Szécsi Pállal szemközti póluson. Míg előbbihez, anno, csupán a Korál, utóbbihoz mostanában Ganxsta Zolee zárkózott csak fel, közte a nagy semmi, maga az űr: vagy lágy legyen valami egészen, vagy pedig bárdolatlan, intenzív, erős. Na, e koncert az volt végig, s ez a legkevesebb, ami róla elmondható. Ez a Lukács nevű úriember, úgy ahogy van, hiteles teljesen, az összes hajrázós-betámasztós rock- és metálmajmot beiratnám tanfolyamra hozzá. Nem figuráz, nem játssza túl a szerepet, mégis fogva tartja két órán át úgy a tömeget, hogy a taknyot letörölni sincs idő. Az a fajta előadóművész, aki két szám között nem azért vakarja meg a tökét, mert a lelkes közönség ezt honorálja, hanem mert kibaszottul viszket neki, ténylegesen. Állat vagyok, ami enni kér, ember, ami annyit ér, mint egy magzat a méhben, ami éppen elvetél, ordítja a szívből jövő önvallomást, s tisztán látszik, tényleg az. Szabadjára engedi az érzelmeket, aztán fajsúlyos dramaturgiai helyeken hűvösen visszafog: amikor például már nagyon túlpörögne a közhangulat azon, hogy Az istenek erejét érzem végigfutni az eremben, pedig csak egy csapdába csalt állat vagyok, vergődök a veremben, látod: a szemeim vérben, én meg az időben meg a térben, száguldoztam magamban, amíg magamhoz nem tértem, de így sem érzem jobban magam, és úgy se voltam rosszul, az utolsó golyót játszom, de ez a játék nem túl hosszú, akkor kiül egyedül a szúrófénybe egy olyan gitárral, mint a Bródy Jánosé, és líraian brummogni kezd arról, hogy Ez a szerelem nekem nem a május, én örülök, ha valahogy túlélem, a szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiherélem.

Először a küzdőtéren fogtam pozíciót, gondoltam, ott nekem jó lesz, mindent láthatok. Ez azonban később tévesnek bizonyult, mert a lelátóról a fejemre ugrott hassal egy nagydarab lány, nem tudván, hogy orvosi javaslatra nem tarthatok súlyt, mert gerincbeteg vagyok. Mégis csak akkor húzódtam a tűzvonalból hátrébb, amikor a kitűnően szórakozó debreceniek eltapostak mellettem bakanccsal három nyiszlettebb egyént, hogy figyelmes jelenlétemmel tovább erősítsem a hátsó fertályokban diszkréten helyben mozgó korosztályom meglepően népes táborát. A sarokban egy őszbe vegyült nemzedéktárs éppen dugta vonagló partnerét az elhangzó szép szerelmes szám szó szerinti hatása alatt: És most itt áll, nem érdekli, hogy ittál, előtte egy akkora fallosz, ami ha odanyomná a falhoz, izzana tőle a vére. Ugyanolyan, mint a nővére, odaenged magához, mint az őz a szarvasbikához jön, ha itt van az ideje, egy pocakosabb pedig a feje fölé tartott mobilon közvetítette a koncertet valakinek, aki hetekkel ezelőtt sem kapott már jegyet. Igazából mégis fentről volt ez a nagy kollektív élmény úgy vizuálisan, mint lelkileg átélhető: alattam egy hullámzó, nagy, fekete tenger, melyen imbolygó gályaként úsztak a kézről kézre adott emberek, mialatt a sötétet átdöfő erős fényben röppenő sirályként lebegtek a színpadra szánt melltartók, sálak és bugyik. Milyen világ az, amit más jobban nem jellemez, mint egy dal, egy szar, egy szemétre való, mint mondjuk ez, vonta be Lukács ezalatt a diskurzusba a globális létértelmezés filozófiai aspektusát, megcsillantva mintegy az önirónia művészi fegyverét ezen a sötét palettán, a kívül szar is lehet belül jó reményét kínálva fel annak, aki netán elkeseredett.

Nem is látszott akkorra már szomorúnak senki, amikor a program véget ért. Támolygott ki a karcos dallamokkal átmosott nép abba a világba, mely olyannyira plasztikusan lett lefestve itt. Volt, ki erős lett ettől, s rendőrt kívánt verni, autót akart borítani kissé távolabb, más éppen hogy gyenge, megrogyva pihent a hűs havon. És volt olyan szálfa derekú, kiben a szerelem érzése dominált leginkább az elhangzott dalok belső hozadékaként, s a karjába hanyatló, félholt csillagszemű fülébe krákogta a legszebbiket intim módon, bizalmasan: Tudom, hogy hagynád, és én addig szeretnélek, amíg mozogsz, amíg van benned élet. A véredben fürödnék, átvágnám a torkod, néznél rám, de nem értenéd a dolgot.

Keresztury Tibor

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.