Jól időzít, hisz ilyenkorra nagyon megnő már a nyers, a durva iránti társadalmi igény, a polgár brutálisra, keményre és alpárira vágyik, leküzdhetetlenül kíván a lágy után végre valami mocskosat, s hajlandó nem keveset fizetni is azért, hogy helyette ebbe az egészbe kulturált körülmények között beleszarjanak. Nem csalódott most sem a kiéhezett fiatalság többezres tömege: hazai pályán ez a csapat sosem döntetlenre játszik, elkövet mindent, hogy a felcsendülő zeneszó varázserejével a felszínre csalogassa bennük az állatot.
Későn érő típusként magam a tájhaza e jelentős kulturális értékét meglehetős késéssel fedeztem csak fel - akkor viszont azon nyomban alkalmasnak mutatkozott arra, hogy sarokkőként foglalja el méltó helyét zenei ízlésvilágomban a Szécsi Pállal szemközti póluson. Míg előbbihez, anno, csupán a Korál, utóbbihoz mostanában Ganxsta Zolee zárkózott csak fel, közte a nagy semmi, maga az űr: vagy lágy legyen valami egészen, vagy pedig bárdolatlan, intenzív, erős. Na, e koncert az volt végig, s ez a legkevesebb, ami róla elmondható. Ez a Lukács nevű úriember, úgy ahogy van, hiteles teljesen, az összes hajrázós-betámasztós rock- és metálmajmot beiratnám tanfolyamra hozzá. Nem figuráz, nem játssza túl a szerepet, mégis fogva tartja két órán át úgy a tömeget, hogy a taknyot letörölni sincs idő. Az a fajta előadóművész, aki két szám között nem azért vakarja meg a tökét, mert a lelkes közönség ezt honorálja, hanem mert kibaszottul viszket neki, ténylegesen. Állat vagyok, ami enni kér, ember, ami annyit ér, mint egy magzat a méhben, ami éppen elvetél, ordítja a szívből jövő önvallomást, s tisztán látszik, tényleg az. Szabadjára engedi az érzelmeket, aztán fajsúlyos dramaturgiai helyeken hűvösen visszafog: amikor például már nagyon túlpörögne a közhangulat azon, hogy Az istenek erejét érzem végigfutni az eremben, pedig csak egy csapdába csalt állat vagyok, vergődök a veremben, látod: a szemeim vérben, én meg az időben meg a térben, száguldoztam magamban, amíg magamhoz nem tértem, de így sem érzem jobban magam, és úgy se voltam rosszul, az utolsó golyót játszom, de ez a játék nem túl hosszú, akkor kiül egyedül a szúrófénybe egy olyan gitárral, mint a Bródy Jánosé, és líraian brummogni kezd arról, hogy Ez a szerelem nekem nem a május, én örülök, ha valahogy túlélem, a szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiherélem.
Először a küzdőtéren fogtam pozíciót, gondoltam, ott nekem jó lesz, mindent láthatok. Ez azonban később tévesnek bizonyult, mert a lelátóról a fejemre ugrott hassal egy nagydarab lány, nem tudván, hogy orvosi javaslatra nem tarthatok súlyt, mert gerincbeteg vagyok. Mégis csak akkor húzódtam a tűzvonalból hátrébb, amikor a kitűnően szórakozó debreceniek eltapostak mellettem bakanccsal három nyiszlettebb egyént, hogy figyelmes jelenlétemmel tovább erősítsem a hátsó fertályokban diszkréten helyben mozgó korosztályom meglepően népes táborát. A sarokban egy őszbe vegyült nemzedéktárs éppen dugta vonagló partnerét az elhangzó szép szerelmes szám szó szerinti hatása alatt: És most itt áll, nem érdekli, hogy ittál, előtte egy akkora fallosz, ami ha odanyomná a falhoz, izzana tőle a vére. Ugyanolyan, mint a nővére, odaenged magához, mint az őz a szarvasbikához jön, ha itt van az ideje, egy pocakosabb pedig a feje fölé tartott mobilon közvetítette a koncertet valakinek, aki hetekkel ezelőtt sem kapott már jegyet. Igazából mégis fentről volt ez a nagy kollektív élmény úgy vizuálisan, mint lelkileg átélhető: alattam egy hullámzó, nagy, fekete tenger, melyen imbolygó gályaként úsztak a kézről kézre adott emberek, mialatt a sötétet átdöfő erős fényben röppenő sirályként lebegtek a színpadra szánt melltartók, sálak és bugyik. Milyen világ az, amit más jobban nem jellemez, mint egy dal, egy szar, egy szemétre való, mint mondjuk ez, vonta be Lukács ezalatt a diskurzusba a globális létértelmezés filozófiai aspektusát, megcsillantva mintegy az önirónia művészi fegyverét ezen a sötét palettán, a kívül szar is lehet belül jó reményét kínálva fel annak, aki netán elkeseredett.
Nem is látszott akkorra már szomorúnak senki, amikor a program véget ért. Támolygott ki a karcos dallamokkal átmosott nép abba a világba, mely olyannyira plasztikusan lett lefestve itt. Volt, ki erős lett ettől, s rendőrt kívánt verni, autót akart borítani kissé távolabb, más éppen hogy gyenge, megrogyva pihent a hűs havon. És volt olyan szálfa derekú, kiben a szerelem érzése dominált leginkább az elhangzott dalok belső hozadékaként, s a karjába hanyatló, félholt csillagszemű fülébe krákogta a legszebbiket intim módon, bizalmasan: Tudom, hogy hagynád, és én addig szeretnélek, amíg mozogsz, amíg van benned élet. A véredben fürödnék, átvágnám a torkod, néznél rám, de nem értenéd a dolgot.
Keresztury Tibor
