Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.
Nem is az az érzés, ahogy haladsz térdig a szekrények, fiókok kiborított tartalmában, iratokat, kazettákat rugdalsz, pólót meg bugyit, próbálod felmérni a veszteségeket, meg-megbotolva a meglepő mennyiségű cuccban, amihez a mocskos mancsaival sorra hozzáérhetett, fokozatosan ismerve fel, hogy hiú a bizakodás, mert nem hagyott itt semmit, mindent, de mindent megtalált - azt is, aminek a hollétéről már régóta fogalmad se volt, halott személyek apró tárgyi emlékei, egy örökölt aranylánc, amit a kicsi lány tizennyolc éves korától hordhatott volna majd, mit mondok karácsonykor, amikor megtekintésre mindig előveteti, na és a számítógép, benne egy majdnem kész recenzió, kitűnő egyébiránt. Most nézhetem esténként vigasztalásul az itt hagyott fekete monitort; a kurva anyád, pötyögöm, de nem írja ki, pedig esküszöm, már rögtön kimenteném.
Nem is az, hogy fel kellett hozzá mérni a terepet, hogy kifigyelte a napirendemet, hogy sasolt, lesett napokig - hogy valaki előtt nyitott könyv lett az életed, turkált benne kéjjel; hogy elveszett az illúzió mindörökre, hogy bezárod magadra az ajtót, oszt jó napot. Hogy nincs olyan, hogy magánélet, nincs olyan, hogy bezárt ajtó, biztonsági zár. Vannak viszont ilyen pofák, mint ez az én emberem, akinek bár szelíd vagyok, mint a bárány, bemutatkozáskor a vastagbelét, tudom, kifordítanám, aztán addig ütném, míg ki nem tenné az asztalra a pénzemet, a családi ékszereket, s míg meg nem írná - legalább olyan jóra - a Krasznahorkai-recenziót; kárörömmel nézném fogalmazás közben, ahogyan ott töprengene.
Nem is az a roppant módon korlátozott hatásfokú eljárás a legreménytelenebb, amivel elemzik, úgymond, kezelik meg iktatják az ügyet a helyi Derrickek: igaz, jut eszembe, a szemközti bolt kirablója három éve majdnem meglett, tartotta az állampolgár, de mire kiértek, sajnos elszaladt. Egyébiránt - teszem hozzá - a hatályos jogszabályok szerint elemi érdekem, hogy az én hunyóm még véletlenül se legyen meg: a biztosító onnantól ugyanis ejti az ügyet, nekem kell a gépemet (az egészen jó kritikával) rajta polgárilag behajtanom, felvidít, ha elgondolom. Amilyen laikus barom vagyok, ezt persze a helyszínelők távozása után tudtam csak meg, így már nem gyanúsíthatok mondjuk egy baseballsapkás, kissé molett szőke nőt, aki a hóna alatt az esemény körzetében egy számítógépre emlékeztető tárgyat cipelt a tárgynapon, pedig egy tanú a Lugasból két sörért még azt is látta volna, hogy a zsebéből kilógott egy medál.
Nem is az, hogy a napot utoljára a költözéskor látott kiváló szomszédom újra előnyös oldaláról mutatkozott meg: kilenc után sorozat megy, mentségére szolgáljon, a Csupa-csupa élet meg a Bor és hatalom, tőle olyankor az ő lakását is elvihetnék, leszámítva a televíziót, mert azért már ugrana, lecsavarná a tökit, de egyébként föl nem állna, majd pont a legizgalmasabb résznél lát hozzá nekem rablót hajtani, elég baj, hogy nincs állása, a lába is fáj, egy üldözés így tőle mégsem elvárható.
De nem is az, hogy ez a mocskos élet, épp, mikor úgy-ahogy rendben volna az ügymenet, mindig kínál valamit, hogy azért edzésben legyen, el ne bízza magát a paraszt; nem, holott ez az egész rettentően unalmas már, főleg, mióta kimásztam, megunván az amúgy érdekes szőnyegrojtokat, szilárd elhatározással, hogy kézbe veszem a micsodám, a sorsomat, nem leszek örökös áldozat, önmagam kiszolgáltatottja, szóval hogy most, amikor vérben-vasban figyelek befelé minden rezdülésre, kívülről jön az esemény, jelen esetben a zárfésű módszerével. Ami ellen - megkérdeztem -a rendőrség egyébként betonbunkert, vizesárkot, lángszórót, körkörös védelmet tud ajánlani.
Nem az a legrosszabb -mondhatom összefoglalóan -, hogy kezdhetem, ki tudja, hányadszor, a nulláról megint, hanem hogy E., mikor a széttúrt, felforgatott, kirámolt lakásba ruganyos léptekkel elsőként hazaért, arra gondolt rögtön, lendületből, ahogy ott szétnézett, kézenfekvő megoldásként, minden más annyira abszurd volt, arra kellett gondolnia, az merült fel benne más ötletek híján, hogy inni kezdtem már megint. Igaz, magyarázta szeretettel, amikor napok múlva el merte mondani, soha az életben nem tettem ilyet: inkább csak megültem, mosolyogtam, mint egy buggyant, legfeljebb dőltem meg borultam, de ki tudja, egy ilyen hosszú szünet kinél milyen hatással jár. Na, erre már csak megsértődtem, én, a szolid, a kényszeresen rendszerető, aki mindent csak befelé pakol, én, az áldott jó természetű, mert hát miféle feltételezés ez tizennégy együtt töltött év után. Úgyhogy a jelenlegi helyzet szerint duplán is sértettnek vagyok mondható.
