Keresztury Tibor: Keleti kilátások

A sértett szerepében

  • Keresztury Tibor
  • 1998. november 5.

Egotrip

Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.

Nem a tehetetlenség a legszörnyűbb az egészben, ahogy állsz ott bárgyú képpel, bénán, szótlanul és mozdulatlanul, lassan pásztázva a látványt, futtatva szemed a romokon, percenként E.-re nézve közben, aki a jó hírrel tíz perce riasztott, mondjon már valamit, ő az okosabb, mi van ilyenkor, ebben a helyzetben tenni mit lehet, nem értve, az istennek se értve, hogy miért, ki hogyan, s legfőképp, hogy miért pont veled tudott megtörténni ez, ilyen szemtelen módon, ilyen kibaszott pofátlanul, délelőtt kilenc és tíz között, gondosan leengedve az utcafronti redőnyöket, ilyen elhivatottsággal, szakértelemmel, precízen felkutatva mindent az utolsó százasig, távozáskor gondosan visszazárva kulccsal a lakást.

Nem is az az érzés, ahogy haladsz térdig a szekrények, fiókok kiborított tartalmában, iratokat, kazettákat rugdalsz, pólót meg bugyit, próbálod felmérni a veszteségeket, meg-megbotolva a meglepő mennyiségű cuccban, amihez a mocskos mancsaival sorra hozzáérhetett, fokozatosan ismerve fel, hogy hiú a bizakodás, mert nem hagyott itt semmit, mindent, de mindent megtalált - azt is, aminek a hollétéről már régóta fogalmad se volt, halott személyek apró tárgyi emlékei, egy örökölt aranylánc, amit a kicsi lány tizennyolc éves korától hordhatott volna majd, mit mondok karácsonykor, amikor megtekintésre mindig előveteti, na és a számítógép, benne egy majdnem kész recenzió, kitűnő egyébiránt. Most nézhetem esténként vigasztalásul az itt hagyott fekete monitort; a kurva anyád, pötyögöm, de nem írja ki, pedig esküszöm, már rögtön kimenteném.

Nem is az, hogy fel kellett hozzá mérni a terepet, hogy kifigyelte a napirendemet, hogy sasolt, lesett napokig - hogy valaki előtt nyitott könyv lett az életed, turkált benne kéjjel; hogy elveszett az illúzió mindörökre, hogy bezárod magadra az ajtót, oszt jó napot. Hogy nincs olyan, hogy magánélet, nincs olyan, hogy bezárt ajtó, biztonsági zár. Vannak viszont ilyen pofák, mint ez az én emberem, akinek bár szelíd vagyok, mint a bárány, bemutatkozáskor a vastagbelét, tudom, kifordítanám, aztán addig ütném, míg ki nem tenné az asztalra a pénzemet, a családi ékszereket, s míg meg nem írná - legalább olyan jóra - a Krasznahorkai-recenziót; kárörömmel nézném fogalmazás közben, ahogyan ott töprengene.

Nem is az a roppant módon korlátozott hatásfokú eljárás a legreménytelenebb, amivel elemzik, úgymond, kezelik meg iktatják az ügyet a helyi Derrickek: igaz, jut eszembe, a szemközti bolt kirablója három éve majdnem meglett, tartotta az állampolgár, de mire kiértek, sajnos elszaladt. Egyébiránt - teszem hozzá - a hatályos jogszabályok szerint elemi érdekem, hogy az én hunyóm még véletlenül se legyen meg: a biztosító onnantól ugyanis ejti az ügyet, nekem kell a gépemet (az egészen jó kritikával) rajta polgárilag behajtanom, felvidít, ha elgondolom. Amilyen laikus barom vagyok, ezt persze a helyszínelők távozása után tudtam csak meg, így már nem gyanúsíthatok mondjuk egy baseballsapkás, kissé molett szőke nőt, aki a hóna alatt az esemény körzetében egy számítógépre emlékeztető tárgyat cipelt a tárgynapon, pedig egy tanú a Lugasból két sörért még azt is látta volna, hogy a zsebéből kilógott egy medál.

Nem is az, hogy a napot utoljára a költözéskor látott kiváló szomszédom újra előnyös oldaláról mutatkozott meg: kilenc után sorozat megy, mentségére szolgáljon, a Csupa-csupa élet meg a Bor és hatalom, tőle olyankor az ő lakását is elvihetnék, leszámítva a televíziót, mert azért már ugrana, lecsavarná a tökit, de egyébként föl nem állna, majd pont a legizgalmasabb résznél lát hozzá nekem rablót hajtani, elég baj, hogy nincs állása, a lába is fáj, egy üldözés így tőle mégsem elvárható.

De nem is az, hogy ez a mocskos élet, épp, mikor úgy-ahogy rendben volna az ügymenet, mindig kínál valamit, hogy azért edzésben legyen, el ne bízza magát a paraszt; nem, holott ez az egész rettentően unalmas már, főleg, mióta kimásztam, megunván az amúgy érdekes szőnyegrojtokat, szilárd elhatározással, hogy kézbe veszem a micsodám, a sorsomat, nem leszek örökös áldozat, önmagam kiszolgáltatottja, szóval hogy most, amikor vérben-vasban figyelek befelé minden rezdülésre, kívülről jön az esemény, jelen esetben a zárfésű módszerével. Ami ellen - megkérdeztem -a rendőrség egyébként betonbunkert, vizesárkot, lángszórót, körkörös védelmet tud ajánlani.

Nem az a legrosszabb -mondhatom összefoglalóan -, hogy kezdhetem, ki tudja, hányadszor, a nulláról megint, hanem hogy E., mikor a széttúrt, felforgatott, kirámolt lakásba ruganyos léptekkel elsőként hazaért, arra gondolt rögtön, lendületből, ahogy ott szétnézett, kézenfekvő megoldásként, minden más annyira abszurd volt, arra kellett gondolnia, az merült fel benne más ötletek híján, hogy inni kezdtem már megint. Igaz, magyarázta szeretettel, amikor napok múlva el merte mondani, soha az életben nem tettem ilyet: inkább csak megültem, mosolyogtam, mint egy buggyant, legfeljebb dőltem meg borultam, de ki tudja, egy ilyen hosszú szünet kinél milyen hatással jár. Na, erre már csak megsértődtem, én, a szolid, a kényszeresen rendszerető, aki mindent csak befelé pakol, én, az áldott jó természetű, mert hát miféle feltételezés ez tizennégy együtt töltött év után. Úgyhogy a jelenlegi helyzet szerint duplán is sértettnek vagyok mondható.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.