Hogy mit jelent a kelet népének a jelenleg DFC névre hallgató csapat, azt a néhány hónapja bemutatott Hajrá, Diósgyőr! című tévéfilm érzékeltethette halványan azok számára is, akik nem jártak még ott kocsmában, s így azt gondolták tévedésből, hogy az pusztán a tizenhat profiklub egyike. Hogy nekem mit jelent az, amit egykor a DVTK betűszó jelölt, azt itt most erős önkorlátozással nem ismételném el: legyen elég jelzésképpen talán annyi, hogy e tárgykörben egykor többek között Piros az Isten cím alatt értekeztem (MaNcs, 1993. május 13.), de ez a cím egyáltalán nem fedte a lényeget. Mindebből kevés empátiával az is megsejthető, mit érez most az a város, amelyet Miskolc néven ismerünk, s mit gondol hajdani lakója, amidőn azt látja, a megcsillanó bronzérem bűzlő trágyadombba hull. Hogy elintézték sürgősséggel néhány nap alatt, hogy ami itt létrejönni látszott, kihűlésre ítélt emlék, gőzölgő szarkupac legyen.
Mert folytatódjon ez a sztori innentől már bárhogy: a keleti önérzet lett hibátlanul időzítve megcsúfolva itt megint, s errefelé a nép valamiért pont erre a legérzékenyebb. Az iparon edzett léleknek azt a részét alázta le hideg fejjel egy-két, úgymond, vezető, az az identitáselem, az az érzéshányados szenvedett súlyos sérülést, amelyik e tájon sohasem egy teljesen lezüllött, futballnak nevezett sportág helyi klubcsapatának aktuális szereplésével azonos csupán, de a legnagyobb átfedéssel - jobb híján - avval érintkezik. A Diósgyőr Miskolcon nem hétvégi szórakozás: jellemkérdés, az emberi büszkeség mércéje, általános közérzület. Magukat tesztelik rajta az emberek: a talpon maradás ügye hogyan áll. Igaz, erről sem tudnak, mégis hagyták elhitetni most egyesek, hogy húsz év után lehet itt újra felemelkedés: egy Nagy Csapat, melyből a sok marha erőt merít, s melyre szívdobogva emlékezik majd, éppúgy, ahogy - a megbízható Verébéknek hála - volt mibe fogódzni az NB II-es száműzetés ép ésszel s túl gyakori józansággal alig kiböjtölhető évei alatt. Az, hogy itten hozomra basznak, a figyelmes szemlélő előtt persze régóta nyilvánvaló, csak hát ugye mindig ez van, ciklikusan, ez a rohadt bizakodás. Hogy van az, merülhetett föl a kérdés, hogy a három MTK-s kölcsönön túl 7 (azaz hét) labdarúgó játékjogával nem az egyesület, hanem valami Gömörmag Kft. rendelkezik Putnokon. Hogy van az, hogy a meccs előtt szólnak az edzőnek: nem kellene nyernünk az Üllői úton, Barnuskám, hassál oda, elég lesz a 8-10. hely valamelyike, költségkímélés, tudod. És hogy van az - a mostani fejlemények kapcsán -, hogy menet közben faragják meg a Tornyinak szerződésben rögzített összeget ugyanazok, akik aláírták azt? Ebből a szempontból ugyanis az összeg nagysága teljesen indifferens - akkor is, ha közel harminc milkát egy szezonra ebben a közegben egy Trapattoni se ér.
Tornyi nem ő, kétségtelen, ám ebben a mezőnyben nagyon tud valamit. Most nem arról beszélek, hogy remekül érzi a pillanatot, mikor kell egy tüntetésen felbukkanni egészen véletlenül, s előre aláírt söralátéteket osztogatni annak érdekében, hogy a demonstráció egyébként más iránya a személyére fokuszálható legyen. Volt szerencsém meghallgatni a sikersztori kezdőpontján a Kerület elleni osztályozót megelőző öltözői szózatát (MaNcs, 1997. június 12.), a játékosok akkorát ordítottak tőle, hogy a feljutás kérdése előre lefutottnak volt mondható. Másrészt pedig össze tudott rakni egy formátumos csapatot a Mágusnak nevezett kolléga által hátrahagyott romokon, ez tőle nehezen elvitatható. Ért hozzá, magyarul, másrészt bumfordi szívember, fanatikus: a miskolcinak pont ilyen kell, tizennyolc év tapasztalatával igazolhatom.
A múlt héten megcsúfolt és megalázott szurkolói ragaszkodás - amit ez esetben teljesen egyedülálló volta miatt bátran Diósgyőr-függésnek nevezhetünk - aktuális irányait talán annak a véreres szemű, ittasnak látszó, feltűnően intelligens úrnak a monológja szemléltetheti leginkább, aki a szakmai igazgató kiprovokált lemondásának másnapján állt be a klubház előtti sorba az új idényre vásárolt bérletét visszaváltani, s általános elképedésre ordítozás közben a művészet szférájából vett párhuzammal élt. A színházban - magyarázta öklét rázva a csukott ablaknak - kint van a műsorterv, tudom, mire veszem a bérletet. Hogy nézne ki, ti szemetek, szerintetek, ha kiderülne évad közben, hogy a Hamlet helyett albán zenés-táncos darabot játszanak? A parádés szereposztás helyett ha beugrana néhány tanodás? Adják vissza a pénzemet: én Tornyi főrendező úrra és erre a csapatra vettem bérletet! Mások Rezest sóvárogták ott a sorban vissza, aki voltaképpen itt se volt, de aki a DAM tavaly januári privatizációja után Miskolcon a Messiással volt azonos: a stadion már az övé, baszd meg, veregették a hátamat lépten-nyomon abban az időben a Széchenyi utcán megnyugtatásul, ahol ez megjelenik, előbb-utóbb vesz egy csapatot. Aztán a jó Júliusból annyit láttunk, hogy csapat helyett egy banketten vásárolt egy labdát, igaz, ötszázezerért, majd a híresen szép kilátást meg sem nézve, a lillafüredi Palotaszállóból testőr-hadseregével sietve távozott. Az elveszített választások után pedig már nemhogy hozott, de vitt volna egyenesen: bérleti díjat kezdett pedzegetni közvetítők útján a stadionért s a Repkát is felnevelő birkózócsarnokért, mire kinevették - eszében se volt fizetni Diósgyőrben akkortájt már senkinek, nemhogy annak, aki ide elviekben megmentőként érkezett. Az intézmények állapotáról egyébként csak annyit, hogy a birkózóknál a múlt héten még korcsolyázni lehetett, de a jó időben olvadnak már a szőnyegek, a stadionban evvel szemben nincsen víz és fűtés, a labdarúgók a Hejőcsabai Cement- és Mészipari Rt. sporttelepén edzenek. Hogy mekkora lelkesedéssel, az könnyen elképzelhető: tizenhárman pert nyertek az elmúlt héten a DFC Kft. ellen első fokon, így ők szabadon igazolhatók, míg a többiekhez - például Notához, a PNB egyik legjobb kapusához, akinek decemberben lejárt a szerződése - elmondása szerint hozzá se szólnak azóta a vezetők. Kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy holmi labdarúgókkal foglalkozzanak.
Most úgy tetszik, elzavarta őket a népharag, de a diósgyőri lélek egyensúlya evvel nem biztos, hogy helyreáll. Az őszi menetelés ezek után töretlenül aligha lesz prolongálható - még akkor sem, ha a népszerűségéből a nyilvánosságra jutott fizetése okán sokat vesztett Tornyi folytatja tovább, és sikerül valami csoda folytán Egressyt, Kuttort, Kulcsárt, Kisert és a többieket megtartani. Jelenleg még azt sem tudni, lesz-e tizenegy fő egyáltalán, akik a gyepre valami kvázicsapatként majd kifutnak. Csak annyi biztos, elvettek megint valamit - reményt, illúziót, hitet, hogy sikerül - egy jó időre attól, akit a rossz sorsa keletre vetett. Ráadásul ő az, meg az üres kassza, aki - miközben elnök és játékos hátra se biccentve lelép, elhúz, megpucol - biztosan itt marad. Szidja az anyjukat, várja az újakat, kezdi elölről, csinálja tovább.
Keresztury Tibor
Diósgyőri edzők
Diósgyőrött az utóbbi tíz évben a következő edzők dolgoztak:
1988-89: dr. Petróczi Gábor (26 mérkőzés), Kiss László (4)
1989-91: Palicskó Tibor (62)
1991-92: Vlad László (19), Tornyi Barnabás (13)
1992-93: Sándor István (32)
1993-94: Szentmihályi Antal (6), Kálmán Vilmos (2), Szepessy László (6), Kálmán Vilmos (1)
1994-95: Oláh Ferenc (41)
1995-96: Leskó Zoltán (7), Verebes József (14)
1996-1999: Tornyi Barnabás (81)
1999-től: ?
(Forrás: Déli Hírlap)
Diósgyőrihelyezések
1982-83: NB I - 9.
1983-84: NB I - 16., harminc mérkőzésből mindössze két győzelem és kiesés
1984-85: NB II - 4.
1985-86: NB II - 4.
1986-87: NB II - 13.
1987-88: NB II - 11.
1988-89: NB II - 5.
1989-90: NB II - 5.
1990-91: NB II - 2., a Szeged ellen sikerrel megvívott osztályozón az együttes kiharcolta az NB I-be jutást.
1991-92: NB I - 14., a BKV Előre elleni páros csatában a gárda kiharcolta a bentmaradást.
1992-93: NB I - 13., a Sopron elleni osztályozót követően kiesés az NB I-ből.
1993-94: NB II - 4.
1994-95: NB II - 7.
1995-96: NB II - 3., a Videoton elleni osztályozón nem sikerült kiharcolni a felkerülést, a csapat továbbra is a második vonalban maradt.
1996-97: NB II - 2., a III. Ker. TVE elleni osztályozón sikerrel jutott túl az együttes, és felkerült az első osztályba.
1997-98: NB I -11.
1998. ősz: PNB - 3.
(Forrás: Déli Hírlap)
