A jobb kéz, az rendben volt, pokrócot már láttak, de a balban egy hóláncot cipelt az illető. Hogy hólánc volt, nem mondjuk kutyára való, az egyfelől abból lett nyilvánvaló, hogy a környéken egyáltalán nem volt semmi kutyára utaló jel, mozgás vagy hanghatás tapasztalható, másfelől, hogy elszánt módon letérdelt az autó mellé a takarón. Na, erre már lelassult az amúgy sem túl pörgős tempó, ami, tekintve, hogy hetek óta nem esett hó Debrecenben, hegy pedig száz kilométeres körzetben nem található, nem volt különösebben meglepő. Mi van, Tibikém, tán kimégy Szoboszlóra?, próbálta az indítékot kinyomozni P., a tornatanár, úgy, hogy lehetőleg az egész utca hallja, s megjegyzése a fent említett körülmények ismeretében, ismerjük el, viszonylag szellemesnek volt mondható.
Nagyjából egy időben azzal, hogy P. többeket ilyen jól megnevettetett, nevezett feladta a reménytelen kísérletet, részben mert azonnal belátta, hogy mégiscsak az éj leple alatt kellett volna élete első ez irányú tevékenységével próbálkoznia, ha már hetek óta avval álmodik, hogy fél kettőkor - de éjjel! - mínusz húsz fokban csinálja mindezt, hóviharban, egy akkora ausztriai emelkedőn, amelyen lassan a hátára fordul a gép, s közben tömbbe fagyott gyerekei közül az egyik enni, a másik inni kér, a harmadiknak pedig épp pisilni kell, részben meg mert bölcs volt, így addigra rájött, hogy a dobozon sárgával szereplő 3 Minuten! a legátlátszóbb, a legszemetebb, a leghazugabb reklámfogás, amit valaha is kitalált a földön a naiv és gyanútlan vásárló átverésére szakosodott ipari termelés. Elvben rendkívül okosan, gyakorlatilag mégis tudatlanul vágott neki tehát az útnak másnap Tibike.
*
Debrecenből? - kérdezte Sopronban a monitorra meredt tizenhét esztendős határőr bajtárs elképedve, láthatóan új volt neki, hogy onnan is síeljenek. Már épp felébredt bennem az a karcos, érzelmileg markáns, de tárgyában kissé alaktalan keleti öntudat, ami az Avason, majd a DVTK B-középben nyerte el tartalmi lényegét, hogy aztán rárakódjon ez a síkvidéki, konzerváló, megkötő homok, de eszembe jutott, hogy pont így volt ez nálam, amikor pályakezdő voltam: feszt meglepődtem mindenen. Ennélfogva pusztán szemmel operáltam, s kulturáltan visszafogott módon gördültünk át abba az országba, melynek neve ugyan kétségtelen tény volt, nem úgy viszont a célállomás, mivel az nem szerepelt a térképeken, de a feleségem szerint létezett. Nekivágtunk tehát, mint Amundsen, isten segedelmével a nagy ismeretlennek, utánunk, gondoltam, miközben a Kossuth rádió is elment, a vízözön. Na most, az ausztriai utakról azt kell tudni, hogy az S6-ost egy idő után minden külön értesítés nélkül S36-osnak, majd pedig sima 306-osnak kezdik hívni, jeges rémületbe ejtve a sofőrt, hogy aztán valahol Semmering után váratlanul visszaváltson a számozás, valamint, hogy illúzió azt gondolni, hogy meg lehet spórolni az autópálya-matricát. Ami ugyanis a tavalyi térképen még közel sem volt sztráda, idénre az lett, ahogy a tényállás mutatta, ástak néhány három kilométeres alagutat ripsz-ropsz, nagy dolog. Odaállt egy mérnök a hegy elé térképpel, megmutatta az útirányt, intett a lapátos csávóknak, oszt dzsuvesz. Visszaszólt még távozóban, keddre meglegyen.
*
Áldozatos munkájuknak s a harmadrendű stájerországi hegyi utak labirintusában parádésan eligazodó navigátoromnak hála, sötétedésre meglett a keresett hely. A rohamosan fokozódó szürkületben első blikkre csak az vált világossá, miért nem szerepel ez a hely a legrészletesebb osztrák térképeken sem: öt házból állt az egész, ráadásul a sötétedés ritmusában menekültek, éppen, mint az őrült, az emberek. Körülbelül tíz perc alatt az egész környék kiürült, elnéptelenedett, de teljesen lehetett állni a néma, jeges vaksötétben, s tekergetni a nyakat. Nem kell mondjam, hogyan hat rám egy efféle megérkezés, valami, ami elvileg kezdet volna, láthatóan mégis maga a vég, úgyhogy teljes szívből, vágyakozva tekintettem a legutolsó autó ködbe vesző féklámpája után, ezerszer is elátkozva azt a végzetes pillanatot, amikor egy bólintás, valamint egy kitöltött utalvány formájában realizálódott ez a hosszú évek óta formálódó családi terv, visszavonhatatlanul. Mindazonáltal, meg kell valljam, az a lehetőség sem hatott rám delejes erővel, hogy leereszkedjünk az épp abszolvált három méter széles, infernális hágón, s mondjuk másnap reggel újra Debrecenben legyek. Álljunk itt kicsikét, hátha jön egy élő ember, gyerekek. De nem jött senki egyáltalán, se holt, se eleven.
*
A lányom volt Juliska, én pediglen Jancsi, amint szolidan bekopogtunk az egyetlen pislákoló fényű házikó ajtaján. Jött is a banya azonnal, amiként írva van, villámló tekintetet lövellt ránk, erősen rosszallva, hogy még mindig itt vagyunk. Csak most jöttünk, kezicsókolom, próbáltam tisztázni eléggé ingatagnak tetsző státusunkat, mert éles ésszel azonnal rájöttem: azt hiszi, az előző turnus utolsó mohikánjaiként zavarjuk még mindig a konyhai romeltakarítást. Ettől még, ha nem hisz nekem, ha továbbra sem tágít, s így is elzavar, bizonyosan elkullogtam volna, de meg lehetett győzni szerencsére, egyszerűen korán érkeztünk csupán. Ekképp pedig lóvét hoztunk ide, az isten háta mögé, s mivel az ő jelenlétét ezen a helyen nem a vélhetően szép táj, hanem épp a lóvé motiválta, beengedett. Hívom a lányomat, az jó lesz, ha nem ideges alkat szintén, kezicsókolom. A gondnokként működő papa is megjelent a recepciós felszolgáló kicsi lánnyal egyetemben, amiből is kiviláglott, egy összehangolt családi vállalkozás vendégei, áldozatai, ne adj´ isten, kárvallottjai vagyunk, amelyhez a vacsoránál külső tagként, méltósággal csatlakozott Luí, a telepített síoktató. Hát, az egy fazon volt: olyan önérzetes, eredeti sportsman, szakmai alapon. Avval kezdte, mialatt a hazulról hozott pálinkát, bort, dobozos sört, Unicumot, vodkát, Tequilát és whiskyt előpakolták időközben megérkezett turnustársaink, hogy a síelés mint sportág egy vajszínű árnyalattal többet jelent, mint hogy a sportolók mondjuk kora reggel, mint az állat, leittasodjanak, oszt´ egész álló napon át dőljenek-boruljanak ott neki. Ezt csak azért mondja, fűzte hozzá türelmesen, beszédes pillantásokat lövellve az asztalokon egyre csak növekvő üvegmennyiségre, mert a ma távozott turnus több tagja is e téves sportértelmezés talaján végezte nála az egyhetes síiskolát, megsokszorozva ebből kifolyólag a hegyimentők mindennapos feladatát. Még többet mond, fűzte hozzá a hangját csöppet felemelve: úgy is fogalmazhatna, hogy kizárólag értük élt, velük foglalkozott hét álló napon át az egyébként, megjegyezné, jól kiképzett mentőcsapat. Az egyik sporttárs, a példának okáért, folytatta az elméleti felkészítést, hat és fél órát töltött, amíg felcsörlőzték, a szakadékos fenyőerdő mélyén; azért találták meg egyáltalán, mert annyira részeg volt, hogy végig énekelt. Ennél a mondatnál lelassultak kicsit az üvegek nyakát tekerő mozdulatok, de aztán folytatták a magyarok a munkát, ha már befizettek, rendületlenül. Tisztán látszott, a fele a negyvenből fel se kell már másnap, jó dolgotok lesz a sísulin, néztem a kölykökre, csak veletek fog Luí bácsi foglalkozni, gyerekek.
*
Az ébredés, az olyan volt, mint amikor túljutott a Diósgyőr a KEK-ben az első fordulón: nem hiszed el, hogy ez valóság, nem hiszed el, hogy ez megtörténhetett, nem hiszed el, pedig láttad, hogy Tatár a 78. percben berúgta a skót kapusnak, ahogyan kell. Tatár Gyuri megérkezett, / kivertük az Unitedet, / ez a helyzet, nincs cicó, / pucolj szoknyás faszszopó. Néztem balra, néztem jobbra az ablakból, miközben a háromezres hegyek között küzdötte felfelé magát a nap. Kristálytiszta zuhatagok, feljebb gleccserek; a ház mellett közvetlenül négyféle felvonó, arrébb a gyerekpályák gumivárral, ötméteres felfújt mesefigurákkal, hogy a lábuk között átsíeljenek. Az utakon, hiába készültem, szó nem volt hóláncról: itt hetvencentis porhó, hóágyúkkal, lánctalpakkal megdolgozva mindenütt. Reggeli után Luí bácsi elvitte a gyerekeket meg a három oktatásra vágyó, botladozó másnapost, magunk pedig beültünk a liftbe, s vitettük magunkat jó negyven percig fölfelé. Ott kiszálltunk, és körülnéztünk a szikrázó napsütésben, olyan volt teljesen, mint a repülőn. Néhány kilométerrel lejjebb a tömött felhőtakaró, körben meg kiállnak belőle, ameddig ellát a szem, az Alpok csúcsai. Lecsusszantunk, s alighogy megálltunk, a fenekünk alá fordult a hatüléses felvonó. Mielőtt ez dicsekvésnek hatna, s nem az domborodna ki, ami a lényeg, az elemi meglepetés, elmondanám, hogy nézett ki Bánkúton vagy Bükkszentkereszten 1978-ban egy síelés, feltéve, ha felfért az ember a buszra a Búza téren, s egy havas vasárnapon véletlenül feljutott. (Az Avast, azt azért nem említem, mert ott végtelenül egyszerűen zajlott az ügymenet: ha léccel jelent meg valaki, azonnal leverték, ne csalinkázzon ott a normális szánkózók között. Az igazi királyok persze a lábasok voltak: ráállt a csávó a lejtőre simára koptatott, hártyavékony talpú félcipőben, szájában füstölő spanglival, oszt´ gyerünk, pár másodperc múlva már odalent a völgyben hullámzott utána a piros-fehér sál.) Beállt a körülbelül százemberes sorba, s másfél órát araszolt. Ha odaért jégbe fagyva az úgynevezett felvonóhoz, akkor következett a dolog lényege: a csuklóra tekert kampóval el kellett egy olajos drótot bokamagasságban boszorkányos ügyességgel és szertornászra valló, hajlékony derékkal kapnia. Hogyha ez sikerült, az összes létező izmot megfeszítve, egyfajta egészen különös, utólag rekonstruálhatatlan, helyzetspecifikus, teljesen görnyedt testtartásban, őrült összpontosítással kellett a vontatásra koncentrálnia, merthogy a haladás váltakozó ritmusban zajlott: néha hatalmasat rántott a kötél, ha meg éppen feltekert egy testet, megállt, mert a halott beszorult. Mindeközben kétpercenként elképesztő sebességgel száguldottak vele szemben háttal, még gyakrabban fekve, a felvonóból kiesők, a kövérebbje ötöt-hatot is vitt magával, de szemtanúk szerint tizennégy volt az abszolút rekord. Abban a ritka esetben, ha végkimerülésben, remegő, véresre horzsolt lábbal, a vashuzal által hippisen rongyosra, más esetben tarzánosan foszlányosra tépett nadrággal feljutott a hegyre, egyáltalán nem kívánt már lesiklani, de hát úgy mégiscsak hamarabb volt elérhető a kocsma, mint gyalog. Sietni viszont a pályát tarkító füves területek okán ekkor sem volt célszerű - ötször annyi baleseti ambulanciát is eltartott volna Miskolcon az a sok nyílt törés. Ezt a háztól számítva mintegy négy-, a pálya aljától pedig olyan kétórás embertelen küzdelem árán kicsiholható másfél perces, állandó halálfélelemben zajló élvezetet az egyetemi sítáborok inkább a nemi, mintsem a sportélet irányában mélyítették tovább, úgyhogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mitől síelek viszonylag jól, de azt tudom, hogy a mostani s a síeléshez köthető eddigi tapasztalataimban pusztán a síléc volt közös. Mondhatni, hogy most jöttem rá, öregem, hogy is néz ki egy síelés voltaképpen, rendesen. Hogy miről szól ez valójában, mi ebben a jó.
*
A stúdiónak is nevezett egy légterű apartmanban az a jó, hogy az ember este nem dohányzik, nem beszélget, s nem paráználkodik. Lecsatoltunk négykor az ajtóban, s mire leálltak a Der Gipfel la§t dich grü§en feliratú kabinok, és lezajlott az érkezéskor is megcsodált elnéptelenedési folyamat, vízszintesben volt az egész család, s kizárólag ásítozás volt programon. Csak kihúzzuk vacsoráig, édes istenem. A mentők lehozták az utolsó testet is a bámulatos, hálózsákkal kombinált hordágyukon, kikapcsolták a szobánk alatt levő irodában a pályarendszert figyelő monitorokat, s a mai napot kitárgyalva, elindultak ők is valahová lentre, hazafelé. Abban a szúrásban kigyúltak a háznyi méretű lánctalpasok reflektorai, felzúgtak a motorok, hogy a karbantartók hajnalig egyengessék, simítsák, puhítsák a hóállományt. Mi lehet egy olyan helyen, gondolkoztam, ami rajta van a térképeken. Milyen lehet egy drága, népszerű síparadicsom. Valószínű, felcsatolja néhány szolga a lábadra a lécet, eltolnak a felvonóig, besegítenek, majd lefelé, menet közben, a tested előtt hátrafelé hóekézve kielégítenek. Ha megállsz szusszanni, melléd siklik tálcáján egy sörrel a fiú. De nekem jó volt az is, maximálisan, hogy az ablakból a szomszédos söröző Gösser feliratú neonját nézhetem, miután elaludtak a gyerekek, hisz sosem láttam még olyan kocsmát, ahonnan abszolút hiányzik az emberi tényező. Ide ugyanis egy hét alatt nem ment be senki, így logikus módon ki se jöhetett. De hát ki is ment volna: a szolid, ugye, nem megy, annak elég, ha nézheti, odaát meg jól csomagoltak, kitartott az otthoni. Ejmimimimimimi, ejmimimimimimi, szűrődött át az étteremből, mikor fél kilenckor lefeküdtem, napra nap, csak Luí szakmai önérzete háboroghatott forgolódás közben, hogy három zsenge korú szorgalmason kívül megint nem sikerült az égvilágon senkit síelni megtanítania.
Keresztury Tibor
