Van, aki kirakja a tárgyaló üveges polcára, lássa az a paraszt ügyfél, milyen művelt, a fellelhető összes bőrkötéses sorozatot, míg például Gajdos Ádám a szó szoros értelmében falja a könyveket. Most ette meg borítóstul, komplett, az elsős matematikát, s szemtanúk szerint már a technika-munkafüzetet méregeti. Mint padtársa a Narancsnak elmondta, úgy gyanítja, a könyvhéten azt is megeszi.
Hiába van pénze az egyiknek, s feneketlen gyomra, kitűnő étvágya a másiknak, a magyar könyvkiadók számára persze nem ők jelentik a potenciális vásárlóerőt: ha így lenne, akkor lakberendezőt kéne alkalmazniuk, s gondot fordítani rá, hogy a könyv a fejlődő szervezetre tekintettel tápanyagokban gazdagabb legyen. Mindemellett nem tagadható, hogy a minőségi könyvkiadás tipográfiai színvonala az elmúlt négy-öt évben rohamosan megemelkedett: újság-, lakmusz- vagy budipapírra nyomtatott, fordítva befűzött ívekkel, üres oldalakkal teli, a kézben lapokra széthulló, puha fedeles termékkel számba vehető cég ma már nemigen kísérletezik. Némely könyv egyenesen esztétikai élvezetet nyújtó műtárgyként funkcionál - említsük meg e helyt csupa nagybetűvel Pintér József, továbbá, többek mellett, de azért messze nem csak találomra kiragadva Czeizel Balázs, Esterházy Gitta és Horváth Péter nevét -, s ha az ember kéjjel tapogat és forgat valamit, akkor kétszer is meggondolja, lecsapja-e vele a falon a szúnyogot. A szép könyv viszont jóval drágább, mint a csúnya; és itt lép be a piac a történetbe, hogy ez az egész ügy olvasóstól, kemény fedelestül, könyvhetestül jóval bonyolultabb legyen annál, mint ahogy azt Móricka kései utódja értékcentrikusan elképzeli: az asztalon könyöklő gondterhelt író a kislámpa fényénél papírra veti történetbe, versbe, esszébe foglalt nemes gondolatait, a kiadó meg vagy kiadja, vagy elhajtja szegényt. Előbbi esetben nő a műveltség társadalmilag, az utóbbiban a könyvkiadást is uralják a liberálisok.
A vezető kiadók többsége ugyanis 2000-ben
kőkemény üzleti vállalkozásként
működik, melyben a szerző éppúgy eladandó áru, mint terméke, a nemes gondolat. Nem véletlen, hogy a könyvek küllemén túl épp ezen a téren van a legfeltűnőbb változás: a nyomdagéppel egyetemben jobb helyeken beindulnak az író s a könyv bevezetését, futtatását célzó menedzselési technikák és folyamatok. Csakhogy itt az áru roppant hiú, sértődékeny fajta, ráadásul a kiadó barátja többnyire: az istennek se akarja azt megérteni, miért ilyen kicsi a példányszám, s ha már kiadja, miért csak ennyit fizet. Örülök, gondolja a kiadó a homlokát ráncolva, miközben a szerző vállát veregeti, ha ezt az ezret eladom, és csak kétszázezret bukok rajtad, csillagom, és százalékos részesedést ígér a haszonból, ami majd a második kiadásból keletkezik, mert az első elfogyása, biztosítja mosolyogva, nyilván napok kérdése lesz csupán. Ráadásul időközben bedugult a szex-, a szakácskönyv- a trianonos és a komcsizópiac: a viccesen véges pályázati pénzek mellett bocsánatos megalkuvás árán sem nagyon van mivel a kortárs szépirodalmat eltartani. Egy üzletileg is komoly sikernek számító Závada- vagy Esterházy-könyv pedig nem terem csak úgy az almafán. ´szintén szólva nem is nagyon értem, mi hajtja a könyves szakma kortársakkal foglalkozó színvonalas megszállottjait: meggazdagodni nem láttam még senkit közülük, igaz, egyelőre nagyot bukni se, minden bizonnyal a viszonylag kis tőkekoncentráció miatt. Gondolom, az ügyszeretet, amellyel az egyik napról a másikra élve is megpróbálják a piac farkastörvényeit más szempontokkal keresztezni, kordában tartani; csiszolva-javítva ezzel azt a valamit, amit szorongatott helyzetben a magyar nép kulturális közérzetének és önismeretének mondanék. És ez az elszántság, amivel csiszolják-javítják, egy olyan országban eléggé meg nem becsülhető, ahol Gyurkovics Tibortól Kiss Dénesig gyakorlatilag bárki szemrebbenés nélkül írónak mondhatja magát anélkül, hogy kinevetnék, amikor társaságban bemutatkozik, ahol az eljárónő arról érdeklődik hétfőn, hol tudná ő levédetni - tetszik tudni, ahogy szokták, kopirájttal - a vasárnap írt költeményeit, ahol a lakosság túlnyomó többsége számára Vámos Miklós a magyar irodalom, ahol újabban már Tar Sándor írói hitelét is kezdik feszegetni, ahogy tapasztalom, összemosva jellemet és esztétikát, mikéntha nem lenne tele számító, kéjenc, alkoholista, gőgös, álszent, tróger zsenikkel a világirodalom. Mér´ kérdezem megfordítva: aki áldott jó ember, szeretik a szomszédok is, nem iszik és nem parázna, az már klasszikus?
Szemezgessünk most már az idei termésből, lássuk, mi lesz betevő falatunk
a posztmodern ízlésdiktatúra bőven termő
talaján. Nyilvánvaló, hol kell kezdjem, de a bőség zavara így is megakaszt. Egy pillanatra hát megállok, s átgondolom: jól van-e így, hogy a szakma ilyen töménységben mindent a könyvhétre exponál. Marketingokokból egészen biztosan, de közben hosszú hónapokig pang az ügymenet, másfelől meg lehet-e érdemben figyelni egyszerre és egy időben ennyire? Abszolválta-e már a kritika megfelelő hatásfokkal a tavalyi könyvhetet? Ki vesz meg egy hosszú hétvége alatt harminc kötetet? Tovább megyek: mi történik, ha valamelyik jól menedzselt, ráadásul jó írónak egy könyvhét véletlenül kimarad? (Átgondoltam, s arra jutottam, hogy nem tudom, hogy jól van-e így, hogy nem lehet, hogy nem abszolválta, hogy senki, valamint, hogy semmi.) Azt viszont tudom, hogy a Magvetőhöz átigazolt Parti Nagy Lajos az ÉS-beli tubicás prózákra épülő regénye Hősöm tere címmel ínyenceknek való, igazi szenzációnak ígérkezik. Abszolút halláson alapuló nyelvújító munkássága ezen állomásán a tíz ujját megnyalva az is meg fog lepődni, aki ezt a pályát kezdettől jól ismeri. Tar Sándor Nóra jön című kötetén azonban csak az fog meglepődni, aki nem olvassa az Alföldet, ahol a címadó novella először megjelent: a nimfomán, hibbant lány s az ambulánsan ide hazajáró Szerémi főtanácsos elmeosztályon zajló, rémdrámába torkolló tragikomikus szerelmi története a magyar novellairodalom olyan hátborzongató gyöngyszeme, melynek elolvasása után csak az nem fordul le a székről, aki már korábban leesett. Ha a Magvető a mostani könyvhétre mást már ki se adna, a Jadvigától a tavalyi Bodor- és Krasznahorkai-, valamint az idei Petri-, Orbán- és Esterházy-opus rajzolta ív mögött akkor is a honi könyvkiadás legigényesebb koncepciója sejlene. Hasonlóan elhivatott műhelymunka formálja markánssá már jó ideje a Jelenkor Kiadó arculatát: a még meleg Kovács Andás Ferenc-válogatás után kíváncsian várom a pihent agyú, zseniális Garaczi három egyfelvonásosát (Az olyanok, mint te), valamint hogy mire jutott Kukorelly a Szovjetunióval (Rom), nem mond-e csütörtököt a próza Orbán János Dénes keze alatt (Vajda Albert csütörtököt mond), miként álltak össze Halász Margit két kisregényének igen erős fejezetei (Csillagkerti szonáta), nemkülönben pedig a mai magyar értekező próza egyik legvonzóbb észjárású literátorának, Szilasi Lászlónak A Kopereczky-effektus címet viselő kötetét. Remélem, megkapom, s így nem kell megvegyem a Jeles András-naplót (Kijárat), Hazai Attila (Balassi), Háy János és Péterfy (Palatinus), Király Levente és Jánossy (Kijárat-JAK), Barnás Ferenc (Kalligram) és Balázs Attila (Kortárs) új könyveit, valamint ugyanonnan a Sziveri János emlékére kiadott tanulmánykötetet.
És a líra? - kérdezhetné az,
akinek feltűnt, hogy ez a szubjektív és elfogult lajstrom mindösszesen egy verseskötetet tartalmazott. Volna az is, felelhetem, természetesen, a minőségi próza túlsúlya az idei könyvhéten mégis szembetűnő. Ugyanakkor jó lenne már számba venni egyszer, úgy rendesen, türelmesen, hányan kompromittálják megrögzött módon, nagy kitartással a magyar költészetet. Amiben, jegyzem meg önkritikus éllel, nem kis szerepe van annak, hogy a magyar lírakritika az elmúlt évtizedben kizárólag az elismerésre szakosodott: a színházi kritika erkölcsi fölénye vele szemben például ordítóan feltűnő. Hány, de hány esetben felejt s felejtett el szólni, hogy ne tessék már erőltetni ezt az izét, a költészetet, annyi szép más szakma van még: ez speciel, ahogy tetszik bánatos képpel itt zörögni, nagyon rosszul áll. Éppígy nem növelik persze a kortárs líra hitelét és népszerűségét a médiumok: sem a vers mindenkinek típusú tévéműsorok, ahol vizenyős tekintetű színészek tegezik le Adyt, vagy ébresztik - csak úgy per te, szintén - Attilát, aki helyettünk is vállalta a sorsát a szárszói síneken, sem pedig az olyanfajta rádiós ötpercek, ahol művészien lehalkított szinkronhangok rimánkodnak gyógyírért a nevünkben, megsúgva, ha nem tudtuk volna még, hogy a költő árvasága egyetemes.
Aki elmulasztotta a marhapörkölttel, szekszárdi borokkal, ógyallai Aranyfácánnal zajló Kalligram-féle könyvbemutatót, annak a könyvhét kísérő rendezvényei közül helyhiány miatt csupán a Magvető hagyományos Radnóti színházbeli estjét (június 2., 19 h), valamint a Lettre és a Kortárs Irodalmi Központ délutánját (Vista Galéria, június 3., 17 h) ajánlanám a tűző napon hősi elszántsággal zajló dedikálásokon túl, s emlékeztetnék arra, hogy a legjobbat enni - meghívóval! - a vénhajóbeli hivatalos fogadáson (június 1., 19 h), inni és táncolni pedig - jeggyel! - a JAK-hajón lehet (június 3., 18 h), míg el nem nyeli a tömegtől egyszer majd az ár. Az idén a Hunyadi az utópia jegyében fut ki a tajtékos habokra, s rajta bárki örökbe fogadhatja, mint egy állatkerti fókát, tigrist, majmot, nyulat, a kedvenc íróját, s táplálhatja lelkileg, ha hagyja, egy álló éven át. Aki meg, bár nem közömbös, éhes még a szóra, de úgy érzi, hogy megfeküdné már a gyomrát a programdömping és a betűrengeteg, valamint a magyar írók mennyisége adott négyzetméteren, maradjon otthon, és rendelje meg postán a könyvemet.
Keresztury Tibor
