Elérte (K. úr nyaral - I.)

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van egy drága jó barátom, aki 1980 óta azon töpreng, milyen írásjelet gondolt Szoptó hadnagy a céljában, menetében amúgy teljesen értelmetlen, hatékonyságában ekképp értékelhetetlen délelőtti kiképzést lezáró két tagmondat közé Lentiben. Mert ha a körülbelül 340 ízben hallott sóhajnyi verbális gyöngyszemet kettősponttal értjük, a közlés tartalmilag ugyebár egészen mást jelent, mint ha pontosvesszőt képzelt közé a hadsereg e feledhetetlen harcosa.

Van egy drága jó barátom, aki 1980 óta azon töpreng, milyen írásjelet gondolt Szoptó hadnagy a céljában, menetében amúgy teljesen értelmetlen, hatékonyságában ekképp értékelhetetlen délelőtti kiképzést lezáró két tagmondat közé Lentiben. Mert ha a körülbelül 340 ízben hallott sóhajnyi verbális gyöngyszemet kettősponttal értjük, a közlés tartalmilag ugyebár egészen mást jelent, mint ha pontosvesszőt képzelt közé a hadsereg e feledhetetlen harcosa.

"A foglalkozás elérte célját: az idő eltelt" - így hangzott a Magyar Néphadsereg történetének egyik legnagyobb mondata, ami, ugye, a megkönnyebbülés tárgyát illetően egyáltalán nem egyenlő avval, mint ha pontosvesszővel van mondva ugyanez. Az első esetben a foglalkozás célja prekoncepcionálisan pusztán az idő eltöltésének szándékával azonos, magyarul a kúszás vagy az alakizás egyetlen értelmét az adja, hogy annyival is beljebb legyen a napban a katona. A "foglalkozás" szintagma ebben a nyelvi státusban tartalmilag kvázi értéksemleges; gyakorlatilag bármivel kitölthető, ami nem az ágyban történő fekvéssel azonos. Mellérendelés esetén viszont avval a jóleső érzéssel lehet a szerelvényt meglazítani, hogy a foglalkozás valami homályos, előttünk ugyan ismeretlen, ámde a dohányzóasztalnyi átmérőjű tányérsapkát, alatta pedig a simlédertől a szájig érő, hihetetlen szemüveget tartó fejben konkrétan létező célképzet, elvárás alapján sikeresnek mutatkozott, s emellett igen helyesen arra is rádöbbent, hogy dupla a haszon, mert közben a délelőtt is eltelt, mintegy mellékesen. Ennél csak az volt jobb - folytatta L. két röhögőgörcs közben a tiszapüspöki stégen, amikor beláttuk, hogy e húsz év óta nyitott rejtvényt ketten sem tudjuk megnyugtató módon megoldani -, amikor reggelente megérkezett. Feltépte az iroda ajtaját, a mérhetetlen másnaposság kínjától gyötörve a vitrinhez imbolygott, s kivette a kicsinyített csapatzászló mögül az ecetes cseresznyepaprikát. Remegő kezekkel, nagy nyelések közepette kinyitotta az üveget, s amikor vagy tízet mohón elrágott és cuppogva leszopogatott, csak akkor bírta felemelni vöröslőn izzó, verejtékben úszó homlokát. Hosszan rám nézett, s mint akiben shakespeare-i méretű belső drámák által fokról fokra, szakaszosan tér vissza az élet, elrebegte minden áldott reggel ugyanazt a mondatot: "Sz. honvéd, megint rábaszott: megmaradok." Úgy látszik, ő is nyelvi sztenderdekkel dolgozott, mint az eposzok.

A félmeztelen nők

közt lefolytatott retrospektív nyelvészeti szeminárium alatt olyan történt, amilyen velem egyébként nem szokott: egyszerre két dolog is eszembe jutott. Az egyik az volt, hogy a megszült millió gyerek dacára még mindig milyen jó nők ezek, a másik meg, hogy milyen írásjel előtt fogom majd közel három hét múlva az alapmondat alanyát a nyaralással behelyettesíteni. Jött ugyanis menetrendszerűen az az érzés, amit én magánhasználatra első napi véghangulatnak nevezek, s amelynek kiismerésében hatalmas rutint sikerült szereznem az ellene folytatott két évtizedes ádáz küzdelmem során - az örömteli, várhatóan élvezetes történések kezdetekor éppúgy, mint a hétköznapi élet frontjain. A dolognak az a tétje és lényege, hogy sikerül-e a pszichének már a kezdet kezdetén eleve elrontani a várhatót, vagy pedig lehet-e valamilyen hatásfokkal prolongálni a jó érzést, amit minden kezdet ígér, biztosít, megelőlegez, az utolsó napra kitolva ezáltal annak sokkszerű belátását, hogy a dolog - egy élménydús utazás, valamilyen remek időtöltés, egy szokványos hét, egy szürke munkanap, bármi - bizony visszavonhatatlanul véget ért: kifújt, elröppent, tovaszállt, bevégeztetett. A sajnálatos módon feltétlenül szükségszerű, ekképp elkerülhetetlen véggel való idő előtti, inadekvát szembesülést elodázó, teljes embert kívánó harcom színterein régebben azok az élelmiszeripari termékek siettek - üdítően széles választékban - a segítségemre, amiket összefoglalóan alkoholtartalmú italoknak mondanak, most viszont e hajdani századírnok a hadnaggyal annyira feldobott, hogy fel sem merült bennem az az amúgy védhetőnek tetsző gondolat, hogy legalább a nyaralás idejére felfüggesszem hősi absztinenciámat. Nem, bólintottam a Tiszának, jó lesz ez így is, jó lesz, esküszöm, s végigfuttattam a szemem még egyszer a nőkön, valamint a sárcsúszdán ezerrel lezúgó gyerekhadakon.

És ahogy mondatott, úgy is lett, maximálisan. Ahogy esténként hallgattam a hibátlanul nívós, összeszokott társaságot a vacsora romjai felett, valósággal meghatódtam, hogy ezek a barátaim. Olyanokról folyt a szó, hogy irodalom, politika, élet, kúrás, valamint hogy

mi volnánk az a bizonyos

középosztály, elvileg, csakhogy ehhez - higiéniás okból, a nyomulás, a dörgölőzés hiányából vagy egyszerűen bénaságból, balfaszságból kifolyólag - mindnyájunknál hiányzik a pénzügyi fedezet. A középosztálysághoz - néztem végig a hosszú asztal mellett a legjobb magyar írók, rádiósok, irodalmárok, egyetemi oktatók közt számon tartott emberek diszkréten emésztő, enyhén pocakos sorfalán - kétségkívül megvan a szellemi kapacitás, ám feltűnően hiányzik a képesség ahhoz, hogy - e potenciált egzisztenciálisan is kamatoztatván - a szellemi létforma kivívott szabadságát a mérsékelt jólét gazdasági stabilitásába, az anyagi helyzet hosszú távú, megnyugtató biztonságába fordítsuk át. Ideje lenne pedig így negyven felé ezt is elkezdeni. Sorjáztak a történetek arról, hogy húztak el mellettünk azok a borzasztó nímandok, arctalan senkijánosok, akik kifelé menet is kopogtak az ajtón az egyetemen, s háromszor is megkérdezték, leülhetek-e az asztalodhoz, édes öregem. Aztán visszatértek ugyanezek öltönyben, meghízva, rendkívül dölyfösen az országos közélet s a helyi önkormányzatok vizein, de még véletlenül sem a közepesek, hanem kizárólag a leggyengébb fazonok. Nem fogadnak, időpontot adnak, ha véletlenül hivatalból kéne tőlük valami; eltépnek a belső sávban biccentés nélkül a távoli horizont, majd onnan is tovább, a csillagos ég felé az Audikon. A helyezkedés képessége, egyfajta kifinomult, alkati geciség s tökéletes kurzuskompatibilitás: erre jutottunk a jellemzést illetően, készséggel belátva egyszersmind azt is, hogy mindez - bár tényeken nyugszik - persze olcsó demagógia, de attól még sajnálatos módon közös nemzedéki tapasztalat. Egyet láttam volna olyat közülük, csupán egyetlent, de tényleg, akinek anyagi jóléte a szellemi hitelén vagy akár csak az eszén alapszik, legyintett valaki a témát berekesztve, miközben az egyik legjobb magyar költő - mivel ebből nem élünk meg - elvonult, hogy befejezze A helység kalapácsa színpadra írt, aktualizált változatát, melyben e sorok szerzőjének egy agresszív törpeharcsa szerepe jutott: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Kitört üvegű búvárszemüvegben, viharlámpával a kézben az Aktuális egykori legfelkészültebb, így érthetően elbocsátott műsorvezetőjének nyilatkozott egy képernyőt formázó, kivágott aljú papírdoboz mögött, s a rendezői instrukciók szerint a horgászokat kellett kulturáltan szidalmaznia. Hogy hogyan jön ez Petőfihez, az számára nem volt teljesen világos, de hogy a célon a kora esti beszélgetés nyilvánvaló hatására némiképpen túllőtt, az bizonyos: az interjúból fölsejlett egy

nagy tiszai rendszerváltás

képe, melyben - a la Hősöm tere, Parti Nagy Lajos - átveszik a hatalmat a dolgokról egészen mást gondoló, ciánon meghízott halak. Jól sikerült a színdarab, jeges rémületükben sorra sírtak fel a kisebb gyerekek.

Az utolsó napon szokás szerint leereszkedtünk a strandra, felfújható krokodilokon. Egyedül a nemi élet nem megoldott ezeken a gyerekes nyaralásokon, gondoltam a tűző napon ringatózva, miközben megpróbáltam felidézni azt a szenzációs kuplé-repertoárt, amit a nagyszerű sikerkönyv szerzője előző éjszaka egy önálló, egész estét betöltő dalest keretében előadott. Két hónapig meglennék a Narancsnál azokból nyelvileg, mondtam a mellettem úszó krokodilnak, de neki sem jutott eszébe a hajdani sanzonok egyetlen árva sora sem. Döbbenetes, hümmögtünk, hogy agyilag mennyire hülyülünk, a pszichénket meg egyenesen hagyjuk is, lévén hogy a felettes énnel folytatott küzdelmünk minden jel szerint állóháborúvá merevedett. Madárkák röppentek, halak ugrottak, a parti fák suhantak, szél fújt, de épp csak annyi, amennyi kell - szelíden megmozgatta inkább, mintsem borogatta volna a veszedelmes tekintetű járműveket. Azon gondolkoztunk, hogy lehetne ezt az idillt, ami a zavart elme álma nyilván, valahogyan elrontani. Attól - mondta a jó L. végül, mint aki a megoldásra rájött -, hogy én az életet néha kilátástalannak látom, még lehet az élet kilátástalan. Egészen a strandig röhögtünk ezen.

Keresztury Tibor

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?