Elérte (K. úr nyaral - I.)

  • Keresztury Tibor
  • 2000. augusztus 24.

Belpol

Van egy drága jó barátom, aki 1980 óta azon töpreng, milyen írásjelet gondolt Szoptó hadnagy a céljában, menetében amúgy teljesen értelmetlen, hatékonyságában ekképp értékelhetetlen délelőtti kiképzést lezáró két tagmondat közé Lentiben. Mert ha a körülbelül 340 ízben hallott sóhajnyi verbális gyöngyszemet kettősponttal értjük, a közlés tartalmilag ugyebár egészen mást jelent, mint ha pontosvesszőt képzelt közé a hadsereg e feledhetetlen harcosa.

Van egy drága jó barátom, aki 1980 óta azon töpreng, milyen írásjelet gondolt Szoptó hadnagy a céljában, menetében amúgy teljesen értelmetlen, hatékonyságában ekképp értékelhetetlen délelőtti kiképzést lezáró két tagmondat közé Lentiben. Mert ha a körülbelül 340 ízben hallott sóhajnyi verbális gyöngyszemet kettősponttal értjük, a közlés tartalmilag ugyebár egészen mást jelent, mint ha pontosvesszőt képzelt közé a hadsereg e feledhetetlen harcosa.

"A foglalkozás elérte célját: az idő eltelt" - így hangzott a Magyar Néphadsereg történetének egyik legnagyobb mondata, ami, ugye, a megkönnyebbülés tárgyát illetően egyáltalán nem egyenlő avval, mint ha pontosvesszővel van mondva ugyanez. Az első esetben a foglalkozás célja prekoncepcionálisan pusztán az idő eltöltésének szándékával azonos, magyarul a kúszás vagy az alakizás egyetlen értelmét az adja, hogy annyival is beljebb legyen a napban a katona. A "foglalkozás" szintagma ebben a nyelvi státusban tartalmilag kvázi értéksemleges; gyakorlatilag bármivel kitölthető, ami nem az ágyban történő fekvéssel azonos. Mellérendelés esetén viszont avval a jóleső érzéssel lehet a szerelvényt meglazítani, hogy a foglalkozás valami homályos, előttünk ugyan ismeretlen, ámde a dohányzóasztalnyi átmérőjű tányérsapkát, alatta pedig a simlédertől a szájig érő, hihetetlen szemüveget tartó fejben konkrétan létező célképzet, elvárás alapján sikeresnek mutatkozott, s emellett igen helyesen arra is rádöbbent, hogy dupla a haszon, mert közben a délelőtt is eltelt, mintegy mellékesen. Ennél csak az volt jobb - folytatta L. két röhögőgörcs közben a tiszapüspöki stégen, amikor beláttuk, hogy e húsz év óta nyitott rejtvényt ketten sem tudjuk megnyugtató módon megoldani -, amikor reggelente megérkezett. Feltépte az iroda ajtaját, a mérhetetlen másnaposság kínjától gyötörve a vitrinhez imbolygott, s kivette a kicsinyített csapatzászló mögül az ecetes cseresznyepaprikát. Remegő kezekkel, nagy nyelések közepette kinyitotta az üveget, s amikor vagy tízet mohón elrágott és cuppogva leszopogatott, csak akkor bírta felemelni vöröslőn izzó, verejtékben úszó homlokát. Hosszan rám nézett, s mint akiben shakespeare-i méretű belső drámák által fokról fokra, szakaszosan tér vissza az élet, elrebegte minden áldott reggel ugyanazt a mondatot: "Sz. honvéd, megint rábaszott: megmaradok." Úgy látszik, ő is nyelvi sztenderdekkel dolgozott, mint az eposzok.

A félmeztelen nők

közt lefolytatott retrospektív nyelvészeti szeminárium alatt olyan történt, amilyen velem egyébként nem szokott: egyszerre két dolog is eszembe jutott. Az egyik az volt, hogy a megszült millió gyerek dacára még mindig milyen jó nők ezek, a másik meg, hogy milyen írásjel előtt fogom majd közel három hét múlva az alapmondat alanyát a nyaralással behelyettesíteni. Jött ugyanis menetrendszerűen az az érzés, amit én magánhasználatra első napi véghangulatnak nevezek, s amelynek kiismerésében hatalmas rutint sikerült szereznem az ellene folytatott két évtizedes ádáz küzdelmem során - az örömteli, várhatóan élvezetes történések kezdetekor éppúgy, mint a hétköznapi élet frontjain. A dolognak az a tétje és lényege, hogy sikerül-e a pszichének már a kezdet kezdetén eleve elrontani a várhatót, vagy pedig lehet-e valamilyen hatásfokkal prolongálni a jó érzést, amit minden kezdet ígér, biztosít, megelőlegez, az utolsó napra kitolva ezáltal annak sokkszerű belátását, hogy a dolog - egy élménydús utazás, valamilyen remek időtöltés, egy szokványos hét, egy szürke munkanap, bármi - bizony visszavonhatatlanul véget ért: kifújt, elröppent, tovaszállt, bevégeztetett. A sajnálatos módon feltétlenül szükségszerű, ekképp elkerülhetetlen véggel való idő előtti, inadekvát szembesülést elodázó, teljes embert kívánó harcom színterein régebben azok az élelmiszeripari termékek siettek - üdítően széles választékban - a segítségemre, amiket összefoglalóan alkoholtartalmú italoknak mondanak, most viszont e hajdani századírnok a hadnaggyal annyira feldobott, hogy fel sem merült bennem az az amúgy védhetőnek tetsző gondolat, hogy legalább a nyaralás idejére felfüggesszem hősi absztinenciámat. Nem, bólintottam a Tiszának, jó lesz ez így is, jó lesz, esküszöm, s végigfuttattam a szemem még egyszer a nőkön, valamint a sárcsúszdán ezerrel lezúgó gyerekhadakon.

És ahogy mondatott, úgy is lett, maximálisan. Ahogy esténként hallgattam a hibátlanul nívós, összeszokott társaságot a vacsora romjai felett, valósággal meghatódtam, hogy ezek a barátaim. Olyanokról folyt a szó, hogy irodalom, politika, élet, kúrás, valamint hogy

mi volnánk az a bizonyos

középosztály, elvileg, csakhogy ehhez - higiéniás okból, a nyomulás, a dörgölőzés hiányából vagy egyszerűen bénaságból, balfaszságból kifolyólag - mindnyájunknál hiányzik a pénzügyi fedezet. A középosztálysághoz - néztem végig a hosszú asztal mellett a legjobb magyar írók, rádiósok, irodalmárok, egyetemi oktatók közt számon tartott emberek diszkréten emésztő, enyhén pocakos sorfalán - kétségkívül megvan a szellemi kapacitás, ám feltűnően hiányzik a képesség ahhoz, hogy - e potenciált egzisztenciálisan is kamatoztatván - a szellemi létforma kivívott szabadságát a mérsékelt jólét gazdasági stabilitásába, az anyagi helyzet hosszú távú, megnyugtató biztonságába fordítsuk át. Ideje lenne pedig így negyven felé ezt is elkezdeni. Sorjáztak a történetek arról, hogy húztak el mellettünk azok a borzasztó nímandok, arctalan senkijánosok, akik kifelé menet is kopogtak az ajtón az egyetemen, s háromszor is megkérdezték, leülhetek-e az asztalodhoz, édes öregem. Aztán visszatértek ugyanezek öltönyben, meghízva, rendkívül dölyfösen az országos közélet s a helyi önkormányzatok vizein, de még véletlenül sem a közepesek, hanem kizárólag a leggyengébb fazonok. Nem fogadnak, időpontot adnak, ha véletlenül hivatalból kéne tőlük valami; eltépnek a belső sávban biccentés nélkül a távoli horizont, majd onnan is tovább, a csillagos ég felé az Audikon. A helyezkedés képessége, egyfajta kifinomult, alkati geciség s tökéletes kurzuskompatibilitás: erre jutottunk a jellemzést illetően, készséggel belátva egyszersmind azt is, hogy mindez - bár tényeken nyugszik - persze olcsó demagógia, de attól még sajnálatos módon közös nemzedéki tapasztalat. Egyet láttam volna olyat közülük, csupán egyetlent, de tényleg, akinek anyagi jóléte a szellemi hitelén vagy akár csak az eszén alapszik, legyintett valaki a témát berekesztve, miközben az egyik legjobb magyar költő - mivel ebből nem élünk meg - elvonult, hogy befejezze A helység kalapácsa színpadra írt, aktualizált változatát, melyben e sorok szerzőjének egy agresszív törpeharcsa szerepe jutott: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Kitört üvegű búvárszemüvegben, viharlámpával a kézben az Aktuális egykori legfelkészültebb, így érthetően elbocsátott műsorvezetőjének nyilatkozott egy képernyőt formázó, kivágott aljú papírdoboz mögött, s a rendezői instrukciók szerint a horgászokat kellett kulturáltan szidalmaznia. Hogy hogyan jön ez Petőfihez, az számára nem volt teljesen világos, de hogy a célon a kora esti beszélgetés nyilvánvaló hatására némiképpen túllőtt, az bizonyos: az interjúból fölsejlett egy

nagy tiszai rendszerváltás

képe, melyben - a la Hősöm tere, Parti Nagy Lajos - átveszik a hatalmat a dolgokról egészen mást gondoló, ciánon meghízott halak. Jól sikerült a színdarab, jeges rémületükben sorra sírtak fel a kisebb gyerekek.

Az utolsó napon szokás szerint leereszkedtünk a strandra, felfújható krokodilokon. Egyedül a nemi élet nem megoldott ezeken a gyerekes nyaralásokon, gondoltam a tűző napon ringatózva, miközben megpróbáltam felidézni azt a szenzációs kuplé-repertoárt, amit a nagyszerű sikerkönyv szerzője előző éjszaka egy önálló, egész estét betöltő dalest keretében előadott. Két hónapig meglennék a Narancsnál azokból nyelvileg, mondtam a mellettem úszó krokodilnak, de neki sem jutott eszébe a hajdani sanzonok egyetlen árva sora sem. Döbbenetes, hümmögtünk, hogy agyilag mennyire hülyülünk, a pszichénket meg egyenesen hagyjuk is, lévén hogy a felettes énnel folytatott küzdelmünk minden jel szerint állóháborúvá merevedett. Madárkák röppentek, halak ugrottak, a parti fák suhantak, szél fújt, de épp csak annyi, amennyi kell - szelíden megmozgatta inkább, mintsem borogatta volna a veszedelmes tekintetű járműveket. Azon gondolkoztunk, hogy lehetne ezt az idillt, ami a zavart elme álma nyilván, valahogyan elrontani. Attól - mondta a jó L. végül, mint aki a megoldásra rájött -, hogy én az életet néha kilátástalannak látom, még lehet az élet kilátástalan. Egészen a strandig röhögtünk ezen.

Keresztury Tibor

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.