Az első hét után
Kezdetben még csak a legutolsó szlovén nímand, a sérült török kispados klubcsapatát kellett fejből megtanulni, ez volt az aperitif. Aztán arról értesültem, ki a mezőnyben a legapróbb, a legmagasabb, a legöregebb és a legfiatalabb, hány gólt szerzett életében valami nevenincs svéd csatár, de mikor a nyitó meccsre főfogásként elém hozták a futballisták rajtsorrendjét kövérség szerint, akkor azért magam elé kellett néznem, mielőtt megszólalok. Na és Solksjaer anyja neve? kérdeztem a beállt csendben némiképpen ingerülten, s arra gondoltam, hogy valami csak el lett itt baszva időközben a gyereknevelés területén. De ekkor már nézhettem a nőre számonkérő tekintettel, de ekkor már tárcsázhattam volna remegő ujjakkal a nevelési tanácsadót, hogy mi a teendő felborult értékrend esetén: a várostromló ősök praktikáit evidensen überelték az olasz kaput rohamozó törökök, Jumurdzsák helyett akkor már végképp Hakan Sükürről szólt a dal.
Megettünk azóta vagy háromezer forint árú meggyet a televízió előtt, de
még csak egyszer
akadt meg a torkunkon a mag. Az angol-portugálon, természetesen, de azon annyira, hogy az a krákogás minden bizonnyal a döntőig kitart. Ott elcsitult a háborgó lelkiismeret is teljesen, hisz az a meccs elérte - az első félidőben messze meghaladta - egy átlagos kötelező olvasmány esztétikai színvonalát. Az eddigi többinél, be kell most ismernem, perspektivikusan jobb a Vackor, A kincskereső kisködmön vagy a Vuk: többet ad, mint amikor Knézy egy unalmas spanyol-norvég vagy svéd-török közben a feltörekvő középpályás-nemzedék kilátásait ecseteli. A fájós hátú nézőnemzedék tagjaként ilyenkor sóhajtok egy halkat, és azon töprengek, hogy az aktívan sportoló, eredményorientált nézőnemzedék legfiatalabb képviselőinek hogyan tudnám elmagyarázni, miért van az, hogy ezen az agrármérnökök által tudományosan kikevert műtrágyás alapon 14 milliméteresre vágott fűszálakon zajló EB-n, a nagy többségben tökéletes képességek s maximális felkészültség birtokában üzemelő labdarúgók között én beteges módon, már-már kizárólagosan a deviáns elemeket keresem, élvezem és szeretem.
Miért nyújt többet,
ha Joao Pinto vagy Rui Costa odaadja még egy cselért a legnagyobb helyzetet, mint ha valamelyik atomcsatár, ahogy kell, berúgja azt, miért nyúlok magamhoz, ha Figo teljességgel törvénytelen módon az összes létező poszton feltűnik, miért lelkesít jobban Hagi minden tökvakaró mozdulata, impertinens mimikája, egy bár lesre érkező, mégis hajszálpontos harmincméteres átadása, mint egy komplett, hibátlanul működő csapatszerkezet, miért marad meg erősebben Poborsky néhány lefutása, a kiállított Mihajlovics bunkó képe és köpése, mint a németek megannyi begyakorolt támadása, tudatosan legyártott gólhelyzete. Ami persze nem egyenlő avval, hogy az angolok, a franciák, az olaszok vagy a hollandok vitathatatlan erényein érzéketlen módon siklanék át, s ne venném észre, hogy nem lehet kimenni pisilni, amikor ők játszanak: dehogynem, majd szétrepedek. Csakhogy ez már, fene a jódolgunkat, az európai futball élbolyától természetes: az lenne meglepő, ha ezektől nem ezt kapná a paraszt.
Ki fog attól elélvezni
mégis, hogy a hollandok legyűrik a dánokat, a franciák a roppant szimpatikus cseheket vagy akár az angolok drámai csatában a németeket: a szlovének egy félidős hőstette a jugók ellen százszor tovább megmarad. Unom a tökélyt ilyen töménységben, fáraszt a kiszámíthatóan magas színvonal; akkor is, sőt főképp akkor, ha ez, mint szakértőnk mondaná, eredményességgel párosul. Adjanak a pénzemért valami váratlanul kivételest, valami egyszerit, valami meghökkentő emlékezetest, mondanám, mint egy baltaképű, öntudatos polgár, de nem mondom, mert hála a jó égnek ingyenbe van ez az egész.
Tudom, én se máma kezdtem, persze hogy tudom: ezek a pengés latinok, rosszarcú balkáni elemek letűnt korok utolsó mohikánjaiként zavarják össze az európai futball feszített vízfelületét. Sohasem lesznek győztesek. Forrófejűek, folyton reklamálnak, egy kötényért eladnák az anyjukat. Õk a zavaró tényező, az örömfoci hagyományát őrző szertelen, improvizatív elem, az elavultan nevetséges lelki komponens. Az ilyenek Európának nem kellenek. Közülük a legjobb Portugália, nyilván eljut a négybe is talán, ott aztán majd szólnak, tűnés a picsába, s megveregetik a vállukat. És akkor a Küküllő utcában majd újra Dobó Istvánnak szurkolunk.
Keresztury Tibor
