Kovácsy Tibor

A Tan Kapuja Buddhista Főiskola 36 éves docense 2001 és 2006 között az indiai Dharamszalában székelő emigráns tibeti parlamentben az egyik vallási iskola képviselője volt. 2002 óta él Magyarországon.

Az Antwerpenben élő és alkotó művész nevéhez köthető, hogy a halottnak hitt festészetet visszaemelte a művészet "napirendjébe". Letagadhatatlanul hatott a magyarországi érzéki konceptualizmus művelőire, emellett olyan nemzetközi sztár, akinek munkáiért hat-hét számjegyű összegeket fizetnek - euróban. Eddigi életművét bemutató kiállítása a Műcsarnokban látható február 10-ig.

A hónap elején Ray Charles-estet adott a határőrség bigbandjével a Károlyi-kertben, aztán Balatonlellén, a Nosztalgia Fesztiválon zenélt több estén át, július 14-én pedig a francia utcabálon harmonikázott. Eredetileg bárzongorista, de aztán inkább a dzsessz felé tájékozódott.

A radikális parasztvezér, aki jelöltként indult az idei franciaországi elnökválasztáson, a Védegylet által szervezett Globfeszt 2. - Merre van előre? című júniusi rendezvény vendégeként járt Magyarországon. Álláspontja változatlan: a globalizáció nem vezet semmi jóra, a világot a közvetlen demokrácia viheti előre.

Japánban él, a Vaszeda Egyetem docense. Ez az ország egyik legjobb egyeteme. Kutatási és előadási témái: Japán és Kelet-Ázsia XIX-XX. századi gazdaság- és társadalomtörténete, az 1945 utáni amerikai-japán pénzügyi vetélkedés, az európai és kelet-ázsiai tőkepiacok, továbbá a kelet-európai volt szocialista országok és a sikeres kelet-ázsiai gazdasági rendszerek összehasonlítása.

Kissé fáradt mozgású, kedvesen tétova idős hölgynek mutatnak be a szálloda halljában - este, a nézőtérről fel sem tűnik, hogy ilyen törékeny és kicsi. Mielőtt bármit is mondhatnék, megigazgatja rajtam a rendetlenül félrecsúszott inget, amikor pedig már egy Dunára néző ablaknál ülünk, a sok mutogatástól puhára gyűrt fénykép kerül az asztalra: nem, nem a színpadon látjuk, zenésztársak gyűrűjében, hanem hétéves unokájával, egy élénk tekintetű kislánnyal, Rocióval, akinek "nagyon jó a hallása, és sokat mozog, ahogy mindenütt a gyerekek".

Meghitt közelségben, szinte egymáshoz húzódva helyezkedik el az öt zenész az emiatt még hatalmasabbnak tűnő színpad közepén. Mintha nem is a hangszereket, hanem önmagukat hangolnák, tétova foszlányokból, az esetlegesség meggyőző látszatát keltve bontakozik ki az első két, töprenkedő darab.

Joggal, ám a kelleténél talán szelídebben veti föl a Duna forrásának problémáját Esterházy Péter tárgyunk szempontjából forrásértékű művében, a Hahn-Hahn grófnő pillantásában - melyből Forgács Péter a "Hogy mi a Duna, azt én mondom meg" idézetet veszi a kiállítás (egyik) mottójaként. Merthogy ez a forrásügy több mint gyanús: két meglévő folyócska derűsen együvé csörgedező párosába harmadikként belefolyni, nevüket félretolva a magunkét rájuk kényszeríteni - ezt a hivalkodóan pimasz és erőszakos tolakodást még az sem menti, hogy a Breg is, a Brigach is sutábban hangzik, mint az, hogy Donau. Vagy Dunav, Dunaj, Dunarea, Duna. És ha a Breg- vagy a Brigach-párt skandalumot kiált, akkor bizony jól tesszük, ha csendben kivárjuk, míg elül a zaj, megfárad a felhorgadás. A Duna meg úgyis Duna marad, s miközben lágy, iszapos nyugalmat (mondják: bölcsességet) tettet, folytatja titkos-piszkos kis üzelmeit, jól meghalásztat mindenkit a zavarosában.

Riasztó, viszont reményteljes kép fogadja a váradi pályaudvar elé kilépő utazót. Szemben a romániai magyarul "blokkháznak" nevezett, reménytelen lakósilók. Balra, a belvárosba vezető főút mentén a fényesebb múlt után omlatagon sóhajtozó régi épületektől ornamentikájuk utolsó maradványai vesznek búcsút.

Két, 2003-ban elindított sorozatot szerkeszt a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.-nél. Az egyik egy tankönyvsorozat, amely a közgazdasági felsõoktatásban használható alapmûvek területén tátongó hiányok pótlását célozza, mint például P. Heyne és szerzõtársai A közgazdasági gondolkodás alapjai címû munkája. A másik Közgazdasági Kiskönyvtár néven a mûvelt nagyközönségnek mutatja be a modern közgazdaság-tudomány különféle részterületeinek az eredményeit (pl. R. H. Coase: A vállalat, a piac és a jog; R. Gibbons: Bevezetés a játékelméletbe).

Alig pár napja, véletlenül került a kezembe egy fényképalbum: a múlt századelõ, a bolsevik hatalomátvétel elõtti idõk Oroszországa. Sármély, gyilkos nyomor, a hunyászkodó tekintetekben évszázados gyûlöl-ködõ rémület, a haszonállati lét üressége. Bocskor, mocsok, szamovár.

Hogyan is lehetne leírni az Orchestra Baobab zenéjét? Mert az, hogy a (fõként) szenegáli zenekar stílusában a salsától a mornáig mindenféle latin és egyéb hangzás keveredik az ugyancsak sokféle eredetû afrikai ízek közé, legfeljebb az irányt jelöli ki, a hangulatot alig. Márpedig tavalyelõtti lemezüket, a Specalist In All Stylest hallgatva egyértelmû, hogy a dolognak ez a lényege: egyfajta bölcs derû, amelyben valami elmélázó sóhaj borul a táncos vidámság fölé. A meglett férfikor teszi ezt? A megélt dolgokra való rálátás, a kívülállás komor prózaisága?