Joggal, ám a kelleténél talán szelídebben veti föl a Duna forrásának problémáját Esterházy Péter tárgyunk szempontjából forrásértékű művében, a Hahn-Hahn grófnő pillantásában - melyből Forgács Péter a "Hogy mi a Duna, azt én mondom meg" idézetet veszi a kiállítás (egyik) mottójaként. Merthogy ez a forrásügy több mint gyanús: két meglévő folyócska derűsen együvé csörgedező párosába harmadikként belefolyni, nevüket félretolva a magunkét rájuk kényszeríteni - ezt a hivalkodóan pimasz és erőszakos tolakodást még az sem menti, hogy a Breg is, a Brigach is sutábban hangzik, mint az, hogy Donau. Vagy Dunav, Dunaj, Dunarea, Duna. És ha a Breg- vagy a Brigach-párt skandalumot kiált, akkor bizony jól tesszük, ha csendben kivárjuk, míg elül a zaj, megfárad a felhorgadás. A Duna meg úgyis Duna marad, s miközben lágy, iszapos nyugalmat (mondják: bölcsességet) tettet, folytatja titkos-piszkos kis üzelmeit, jól meghalásztat mindenkit a zavarosában.
A kiállítás alcíme - A folyó beszédes áramlatai - sokkal elfogulatlanabb megközelítést ajánl, és ehhez egy bizonyos Marsigli, XVIII. századi olasz hadmérnök munkálkodása szolgál távoli kiindulópontként, aki nemcsak részletesen feltérképezte a Dunát, de aprólékosan lerajzolta a magyarországi Duna-táj épített emlékeit és állatvilágát a római kori romoktól a gólyafészkekig és a környéken honos nyelveken megnevezett halakig.
Az első terem ezzel a felütéssel tágítja ki befogadókészségünket, egyrészt a tudós elmélyültség, másrészt a művészi intenzitás felé. Ez abban segít bennünket, hogy a szűkebb témában elmélyülve is tágan fokuszáljunk, miközben szokatlan terepen, a racionális megismerés és az érzéki, hangulati befogadás határvidékén haladunk, az általunk megválasztott, tetszőlegesen hosszú vagy még hosszabb, akár beláthatatlan távolságok felé vezető úton.
A dunai exodus mint (az azonos című filmből kibontott) kiállítás keletkezéséről, részleteiről, saját értelmezéséről Forgács Péter beszélt a Narancsnak (Történelemfolyam, 2002. október 10.) a Los Angeles-i bemutató idején, úgyhogy mi most rögtön belevethetjük magunkat a szemlélődésbe, amely tehát hol (és egyfelől) egy sokrétű történeti kutatómunka rekonstrukciója, hol (és másfelől) pedig egy izgalmas dokumentumfilm-lelet feldolgozásának és szétszálazásának, többszörös átértelmezésének az esztétikai élvezete.
De még csak a második teremben vagyunk, ahol hatalmas fali térkép mutatja be Andrásovits Nándor kapitány hajójának, az Erzsébet királynénak az útját Pozsonyból a Fekete-tengerig, fedélzetén Palesztinába menekülő (főként) szlovákiai zsidókkal, majd azt a fordított irányú utazást, amikor a Harmadik Birodalom hatóságai által az elfoglalt lengyel területekre telepített besszarábiai németeket szállított a dunai gőzös. A kettős exodusnak itt még csak a felszíni párhuzamosságát, a párhuzamban a nyilvánvaló, szinte formális ellentétet látjuk. A vetítőterem oldalfalánál elhelyezett két képernyőn kereshetjük meg aztán a részleteket, írott szövegek, visszaemlékezések, rövid tényismertetések és fényképek formájában - az egyiken a németekkel, a másikon a zsidókkal történtekkel ismerkedhetünk. Ennek során (kíváncsiságunkkal és türelmünkkel egyenes arányban) a párhuzamosságok és ellentétek egyre mélyebb kontúrokat nyernek. A két történet megtelik személyes fájdalmakkal és keserűségekkel. Tétova bizonytalanság lesz rajtunk úrrá, belemerülve a nehéz - vagy éppen a veszély múltán könnyebbedő - élményekbe, amelyekbe a háborgó folyamként hullámzó sors vetette az itt megörökített emberek ezreit - s a további milliókat, akiknek a sorsát meglévő tudásunk láttatja mögéjük.
Mindezt egy harmadik, ezekkel véletlenszerűen érintkező történet is átmetszi, magáé Andrásovits kapitányé, amelyben még az előző teremben elhelyezett monitoron mélyedhettünk el. Véletlen, külső szemtanúnak is tekinthetjük, nyitott, jóhiszemű rezonőrnek, akinek a naivan elfogulatlan dokumentumfilmes tekintetét Forgács Péter tudatosan fokozza emberfeletti élességűre.
Az ennek hatására keletkező audiovizuális élmény egyenrangú előidézője Szemző Tibor zenéje, a hosszan kitartott hangzatok, a fokozások, a megszólaló népdalok, közöttük a folyó hullámainak csobbanása, a hajókürt fátyolos búgása, az eresztékek reccsenései. Az öt egymás mellé helyezett vevítővászonra tetszőleges sorrendben előhívható képsorok rendszertelen rendszeréből örvendetesen hiányzik minden direkt oktató, sugalmazó szándék, és az apró képi ötletekben legalább annyi a derű, az arányok, a részletek, a kellemes ritmusok szeretete, mint a szavakba önthető tartalom átfogalmazási lehetőségeinek a nyitottsága. Frissen szerzett ismereteink birtokában (tudomásulvételük hatására egyszerre emelkedetten és megrendülve) végleg átadhatjuk magunkat egy meditatív állapotnak - mintha törékeny lélekvesztőbe ereszkedve, mély, vakmerő lélegzettel a csalóka, lágy habok kénye-kedvére bíznánk magunkat. Bajunk most már nem eshet a nyugtalanságon túl, hogy az egyéni léptékű történelmek kavalkádjában kiismerni már sohasem fogjuk magunkat, emiatt jobban tesszük hát, ha nekilóduló ítélkezhetnékünket csendre intjük. A saját kezűleg, tudatosan, mégis vakon választott, összevágott képeken gesztusok önfeledt álságosságát, tiszteletre méltó emelkedettségek esendőségét mosolyogjuk meg, művi szimmetriákat, valóságosból valószerűtlenné, mégsem hihetetlenné kreált természeti képződményekkel játszik a fantáziánk, ahogy a kavicsos parton félálomban heverve hagynánk, hogy formálgasson minket a nehéz sodrású folyó.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, március 19-ig
