Interjú

"Festményeim leglényegesebb eleme a távolság"

Luc Tuymans festőművész

Képzőművészet

Az Antwerpenben élő és alkotó művész nevéhez köthető, hogy a halottnak hitt festészetet visszaemelte a művészet "napirendjébe". Letagadhatatlanul hatott a magyarországi érzéki konceptualizmus művelőire, emellett olyan nemzetközi sztár, akinek munkáiért hat-hét számjegyű összegeket fizetnek - euróban. Eddigi életművét bemutató kiállítása a Műcsarnokban látható február 10-ig.

Magyar Narancs: Mi az oka, hogy retrospektív kiállítását először Kelet-Közép-Európában, ezen belül Budapesten mutatja be?

Luc Tuymans: Budapest volt a legelső kelet-európai város, ahol 22 éves koromban jártam. Sokkal jobban tetszett, mint Bécs. Ezt a kiállítást több mint tíz éve kezdtük el szervezni - sok időbe és fáradságba került, hogy a magángyűjteményekben, múzeumokban levő műveimet összeszedjük. Magyarország nemcsak az Európai Unió része, hanem ugyanolyan kulturális háttérrel rendelkezik, mint bármelyik nyugat-európai ország, csak sokan ezt a tájékozatlanság és az előítéletek miatt nem hajlandóak tudomásul venni. Talán ezzel a lépéssel kissé meg lehet törni a nyugati múzeumok arrogáns hatalmi játszmáit, és a magyar művészek is közelebb kerülhetnek a nemzetközi művészeti élethez. Emellett inspirált az is, hogy valamilyen módon dekonstruáljam a Műcsarnok ikonikus terét.

MN: Az eredeti tervek szerint a Műcsarnokba készített volna egy falfestményt. Helyette most egy korábban, a berlini kiállításra készült óriási nagyítását (Tészta) láthatjuk.

LT: Ez a hatalmas falfestmény viszont a kiállítás nyitódarabja, amely a bejáratnak háttal, a monumentális teremsorral szembefordulva áll, míg az apszisban kisebb festmények láthatók. A szoborként is értelmezhető mű mintegy megfordítja, a feje tetejére állítja a tárlatot. A maketten, apró modelleken alapuló festmények készítésében ugyanúgy megjelenik a megalománia, s rendezésükkel a mindenhatóság érzete, és persze a közönséges mindennapiság is.

MN: Egy olyan országból jön, ahol többé-kevésbé politikai krízishelyzet van. Érdekli ez önt?

LT: Elég nevetséges, hogy ez a kis ország ilyen módon széteshet. Sajnos elkerülhetetlen, az ország történelméből, a társadalom összetételéből következik. A vicces az, hogy mégis Brüsszel lett Európa fővárosa.

MN: Művei általában társadalmi folyamatokra, politikai konfliktusokra reflektálnak, legyen az a múlt vagy a jelen.

LT: De sosem direkt módon. Mára már anakronizmus, hogy a festmény csak egy festmény, semmi több. Mindig elleneztem, hogy a politika direkt módon megjelenjen a művészetben. Persze, ahogy az életben is fontos szerepe van a politikának, úgy valamilyen módon a művészetben is megjelenik. De el is kell távolodni a politikai szereptől. Nem szeretem, ha politikai művésznek neveznek, mivel ez túl szűk kategória. Minden műalkotás több ennél. Munkáim sokkal összetettebbek, s elsősorban a festészet helyzetéről, a valóság és a reprezentáció viszonyáról szólnak, s ebben az értelemben nem leképezésről, hanem rekonstrukcióról beszélhetünk. Ezek a festmények, akárcsak az emlékezet, sosem fedhetik le teljes egészében a valóságot.

MN: A művészetét tekintve fontos forrás a gyermekkora?

LT: Nem, vagy nem úgy, ahogy ez a műveimből kikövetkeztethető. Nem igaz, hogy nem kaptam elég szeretetet, hogy megvertek volna, és szegények sem voltunk. Eléggé bosszant, hogy némely művészettörténész elemzése alapján ezt gondolják a családomról, ez végül is a közönség és a nézők átvágása.

MN: Akkor annak a családi kettősségnek sincs szerepe, hogy édesapja családja a nácikkal szimpatizált, a holland anyai ág egyes tagjai pedig aktívan részt vettek az ellenállásban?

LT: Ez meg inkább a családom fóbiája, szinte minden vacsorakor felemlegették a témát, de persze sokat beszélgettünk erről. A flamandok kollaborálása a történeti aspektus ismerete nélkül nehezen érthető, de így is sok elmélet, történeti magyarázat létezik. Némely konstrukcióban a flamandok elvtelenek és megalkuvók, jobb esetben a katolicizmus vagy a papok által félrevezetett, elsősorban a kommunizmustól rettegő emberek voltak, más, bonyolultabb olvasat viszont rámutat arra, hogy mindez eszköz volt, egyfajta kitörési lehetőség a francia felső osztály által elnyomott flamand identitás megteremtésére. De a kollaborálás történetét elég jól feldolgozták.

MN: Munkái fotóalapúak. Miért és hogyan használja a fényképeket?

LT: A tévégenerációhoz tartozom, amelyet szinte túladagoltak reprezentatív képekkel. Nem maga a fotográfia vagy a médiagépezet által előállított, sokszorosított képek a fontosak, hanem ahogy felhasználom, ahogy beépítem a műveimbe, s ahogy átfordítom a mára már kissé idejétmúlt festészet ideájába. De ugyanúgy kiindulópont lehet egy akvarell, egy makett, egy polaroid kép, még a digitális fotó is.

MN: Volt egy korai periódusa, amikor filmeket készített szuper nyolcas kamerával. Felhagyott ezzel?

LT: Nem, de a legtöbbet nem is érzem befejezettnek, ezért sem mutatom be őket. A korai festményeim sokkal személyesebbek, túl szofisztikáltak voltak - egyszer csak szükségem lett a távolságra. Ennek megtalálásában segített ez a komplex média. De kissé drága mulatság volt, nem beszélve arról, hogy túl későn kezdtem el filmezni. Mégis hihetetlen hatással volt a festészetemre - a távolságtartásban és abban, ahogy megszerkesztem és kivágom a képeket. A filmjeimben és a festményeimben nagyon sok közös elem van. Ugyanúgy közelítik meg a képeket, bár a film sokkal narratívabb, de az időkezelésük és a részlegességük is hasonló. Ja, és egy jó festmény szintén soha nem befejezett.

MN: Mennyire fontosak a művek megértéséhez a háttér-információk?

LT: A kortárs művészektől elvárják, hogy műveiket kontextualizálják. Elsősorban azért, hogy ne csak a művészeti elitet érintsék meg, hanem demokratikusan, bárki számára befogadhatóak legyenek. Igen, szükség van a kontextusra, meg is teszem ezt, de úgy érzem, hogy ezzel demitizálom a festményeimet. Kezdetben kedvelték, de most már sokan gyűlölik a magyarázatokat. De egy kép mindig több annál, mint amit háttértudásként alápakolok. Nem szabad alábecsülni a befogadókat sem. Amikor bemutattam az Orvosi látleletek című sorozatot, az motivált, hogy portrékat fessek, de ne legyen bennük semmi pszichologizáló, inkább a traumatikus, szimptomatikus elemek érdekeltek. Ennek érdekében például felcseréltem a szembogarakat - így a néző képtelen kapcsolatot teremteni az arcokkal. Mindez nem zárja ki, hogy kialakítson egy saját olvasatot. A festményeim leglényegesebb eleme a távolság. Az én festői távolságtartásom, de a nézőé is. Olyan időben élünk, amikor egyetlen kép sem válhat univerzálissá, minden 30 másodpercben történik valami, mindig más az aktuális. A képek demoralizálódtak, nincsenek mögöttük igaz állítások. Mindezek tudatában festek - mert szeretek festeni.

MN: Több művének hátterében a második világháború és a holokauszt áll. Miért fontos ez önnek? Ábrázolható-e a borzalom?

LT: Egy tisztán kulturális "értékeken" nyugvó politika, a fasizmus iszonyatos pszichológiai törést okozott az európai kultúrában. A horror irtózatos nagyságát lehetetlen vizuálisan megjeleníteni, a mélységét bármilyen módon felfedni. Az atrocitásokról, hullahegyekről készült képek ereje kimerült. Sokkal erősebben lehet mindezt megragadni például olyan kiüresedett terekkel, amelyek valamilyen dokumentált módon kötődnek a borzalmakhoz. Fontos újra megmutatni a pusztítás elemeit, a propaganda erejét, beleértve a visszaéléseket, jogtalanságokat, vagy a hatalomhoz társuló önkényt, amely egyébként a legjobban érdekel.

MN: A festményein megjelenő triviális, banális, egészen hétköznapi elemek mögött ott bújik meg a horror. A csillogó csempés Fürdőszoba az auschwitzi boncteremnek vagy a szappankészítő laboratóriumnak a fényképe nyomán készült, a Latrinák alapja egy áttetsző papírra készített nagyítás, amit a mauthauseni foglyok vécéjéről készített. Ön szerint ez a horrorisztikus háttér minden esetben, például a festmény címének vagy a kiindulópontként használt fénykép származási helyének ismerete nélkül is dekódolható?

LT: Minden a nézőtől függ. Akadnak, akik költőinek és intimnek érzik a műveimet. Az 1986-ban megfestett Gázkamra című képemet egy német gyűjtő első látásra otthonos fürdőszobának hitte a színek és fények meleg érzékisége miatt. Amikor felvilágosítottam, a felismeréstől szabályos sokkot kapott.

Tuymans, a művész

1958-ban született, és pár évnyi filmezés után visszatért a festészethez. 1986-ban robbant be a művészeti életbe, karrierje az 1992-ben megrendezett kasseli Dokumenta kiállítás után indult el. 2000-ben a Velencei Biennálén hatalmas lelkesedés fogadta munkáit, azóta a művei megtalálhatók a legrangosabb köz- és magángyűjteményekben, például a londoni Tate Modernben, a New York-i MoMA-ban és a Guggenheim Museumban, a párizsi Centre Georges Pompidouban, a Los Angeles-i Museum of Contemporary Artban, vagy a berni Kunsthalléban. A Műcsarnok által kezdeményezett, majd a varsói Zachetában és a müncheni Haus der Kunstban is bemutatandó kiállításon több mint hetven, 1975 és 2004 között készült alkotása látható.

Tuymans védjegye a visszafogott, homályos, kifehérített színvilág, a váratlan képkivágat és az eredeti méreteket megváltoztató fragmentum (például óriásira növelt apró tárgyrészlet, kisméretűre sűrített monumentalitás) alkalmazása. A kollektív és egyéni emlékezet kutatása mellett a festmény és a valóság, a képi reprezentáció konceptuális problémái is foglalkoztatják. Gyakran rendezi sorozatokba műveit; témái között szerepel a holokauszt mellett a belga kolonializmus (Mwana Kitoko, 2001), a flandriai új jobboldal (Haza, 1995), az amerikai konzervativizmus (Az örökség, 1995-96) vagy a pedofília (Les Revenants, 2007).

A tárlatot Tuymans szubjektív kommentárjai értelmezik. A művész nem elsősorban tematikusan, hanem a festészeti látványra fókuszálva, és a Műcsarnok különböző tereire reflektálva rendezte meg kiállítását - így van egy-egy, a széttöredezett valóságot, a kegyetlenséget és az erőszakot feldolgozó, illetve a természetes megvilágítást vagy a felülről érkező szűrt fényt, a kékesfehér "hidegsokk" hatását kiaknázó terem is, miközben az egyes képek, túllépve a falakon, érzékelhetően párbeszédet folytatnak egymással.

- dck -

 

Tuymans, az ember

A kiállításhoz kapcsolódó katalógusban - megfelelve annak a tuymans-i elvnek, amely a művészet szabad, a külső befolyásolásoktól és elvárásoktól mentes, egyéni élvezetét hirdeti - nem művészettörténészek, hanem írók reflektálnak a festő munkásságára. Mint Tolnai Ottó igen személyes, vállaltan "indiszkrét" esszéjéből megtudhatjuk, Tuymans mindig egy kissé nagyobb méretű öltönyben jár, láncdohányos, napközben kólát, éjszaka viszkit iszik, pontos, megbízható, segítőkész, és tövig rágja a körmeit - az információkat közlő számára maga a Belga Isten. A sajtótájékoztatón külön köszönetet mondott annak a Műcsarnok által "delegált" fiatalembernek, aki vele tartott az éjszakai szórakozóhelyek és az italválaszték feltérképezésében. Az olykor hajnalig tartó érdeklődés egyik oka abban is kereshető, hogy a látszólag törékeny alkatú Tuymans fiatal korában kidobóemberként kereste kenyerét. A szerepléseket nem kedvelő, de a kötelezettségeknek maximálisan eleget tevő művész szó szerint gyorstalpaló tanfolyamon mutatta be kiállítását a meghívott külföldi (főként belga) és a reménybeli, érdeklődő magyar galeristáknak: vidám jelenet volt, ahogy a közel negyven gyűjtő szinte futva próbálta utolérni, miközben a kiállítótermek között cikázva néhány mondattal megvilágította egy-egy művének hátterét.

- dck -

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.