Kiállítás: Nagy vonalakban (Oroszország képközelben)

  • Kovácsy Tibor
  • 2004. november 18.

Zene

Alig pár napja, véletlenül került a kezembe egy fényképalbum: a múlt századelõ, a bolsevik hatalomátvétel elõtti idõk Oroszországa. Sármély, gyilkos nyomor, a hunyászkodó tekintetekben évszázados gyûlöl-ködõ rémület, a haszonállati lét üressége. Bocskor, mocsok, szamovár.

Alig pár napja, véletlenül került a kezembe egy fényképalbum: a múlt századelõ, a bolsevik hatalomátvétel elõtti idõk Oroszországa. Sármély, gyilkos nyomor, a hunyászkodó tekintetekben évszázados gyûlöl-ködõ rémület, a haszonállati lét üressége. Bocskor, mocsok, szamovár.

Aztán meg jött, ugye, a szovjet éra, ismerjük ennek is a fotóanyagát, tenyeres-talpas munkásnõk táncolnak a teadélutánon, épül az üzem, a lakótelep. Föl is merült, hogy milyen különös: a mai Oroszországról mint látványról alig tudunk valamit, ahhoz képest, hogy mennyire közel van és mekkora.

Az a fotókiállítás viszont, amelynek - ha jól értem - egy európai körutazása, bemutatkozása után Budapesten most a Centrális Galéria biztosít helyet, végre hangsúlyosan, kimondottan és aláhúzva a máról, a mai Oroszország mai felfogásáról szól. Zavarba is jön a látogató: a hatalmasra nagyított képeken szibériai tájak, végtelen, kék ég alján csónakázó, habos fellegek, maga a megfogható végtelenség, másutt meg az épületek nemes vonalaiban maga a megõrzõdött, a történelem minden poklát túlélt hagyomány - mi az mármost, amit újdonságként kell felismerni itt?

A látásmód persze nagyon is karakteres a maga hûvös, alélt-ságtól, nosztalgiától, indulatoktól egyaránt mentes távolságtartásával. A valószerûtlensége miatt már-már giccsbe forduló természeti szépség sarkos, ugyanakkor fineszesen és önfejû szeszéllyel alkalmazott geometrizmusba fordul, ha így nézzük, tartalom, közvetlen üzenet, ha úgy, akkor kreált rendbe illesztett - érzelmi többletet természetesen így is hozó - formai mozzanatok sora.

A képek többsége Lev Melihov munkája, a másik kiállító, Alekszandr Szabitov mellékszereplõnek tûnik inkább, túl kevés képével nem is tudja felmutatni önálló, Melihovétól eltérõ karakterét.

Egyébként is furcsa a helyzet: nagy levegõjû, erõteljes benyomást kelt a kiállítás, és mégsem elég bõséges. A felvetett témák valahogy sorra kifejtetlenek maradnak. Három nagyon, de nagyon befagyott ablak - haladnánk tovább, lesz, ami lesz, bele az eszeveszett szibériai télbe, de nem, már vége is. Egész egyszerûen mindenbõl többre vágyna az ember - igaz, ehhez tágasabb kiállítótér kellene.

Ott van mindjárt az elején hat fekete-fehér kép Szentpétervárról. Erõd, kapualj, hátterében felállványozott toronnyal, híd alja, palota, ugyanaz kerítéssel. Nehéz megtalálni a kapcsolódást, csak annyit érezni, hogy a képek valamiért egyfajta lezártságot árasztanak, miközben külön-külön a szerkezetük kemény, nyers és éles. Csak távolabbról visszanézve tûnik fel, hogy a hat fotó együtt hoz létre egy részleteiben nyugtalanító, összességében viszont klasszikusan szimmetrikus vonalrendszert, alakzatot, amelyben a közel és a távol perspektívabeli összeegyeztethetetlenségét teljes mértékben feloldja, hogy egy más minõségû rendszer elemeivé váltak.

Ahhoz tehát, hogy bármit is kezdhessünk ezekkel a képekkel, át kell törnünk a látásmódunkban rejlõ korlátokat, amelyek között más-más rekeszekbe helyezzük el a dokumentumképeket és a mûvész-fotókat, és zavarónak érezzük, ha a rekeszek mégis egybenyílnak. Így közelíthetünk afelé, hogy a természeti vagy épített valóságra vetített személyes látásmóddal szemben feloldódjon a vagy-vagy hagyományos elvárásából adódó berzenkedés. Ebben az esetben kifejezett esztétikai élvezet például Melihov triptichonszerû, nagyon világoszöld Konceptuális tájképe, amely ugyanannak a triviális felvételnek (facsoport a tájban, robogó vonat ablakából) három különbözõ kivágatából áll össze, hogy a mulandó, a véletlen egyszeriségét végleges konstrukcióvá alakítsa, felnagyítva mindebben az esetlegességet.

Gondolhatunk tehát efféléket, de a képek mégis, újra és újra a dokumentummûfaj elvárásai felé terelnek bennünket. Mert hát mi végre a szahalini hajóroncsok, akár egészen elvont, felnagyított részleteikben is a mindenféle vörösre festett vasak (ráadásul Nosztalgia címmel), minek a havas, esti Moszkva, a nagyon fáradtan szomorú külvárosi utcarészlet, ha nem a közvetlen bemutatás vágyának kiélésére. Alig-hanem egyfajta izgatott, mindent akaró megmutatkozási türelmet-lenség irányította a tárlat válogatóit, mintsem az önkorlátozó fegyelem, ezért lett egy kicsit ilyen is, egy kicsit olyan is. Szabitov sorozata például a moszkvai Szpasszkij-toronyról tényleg nagy erejû, szokatlan képekbõl áll, mégis visszavesz a hatásából, hogy közvetlenül mellette Melihovtól szintén látunk néhány - egyébként ugyancsak kitûnõ - képet a Kremlrõl, amely ily módon és a kiállítás arányait is figyelembe véve igencsak körbe lett járva, miközben az ismeretlen, az új Oroszországból alig láttunk valamit.

Habár ez sem igaz. Két fotográfus felszabadulását mégiscsak láttuk a rájuk vetíthetõ kényszerek nyûge alól. Lehet, hogy csak a kuriózum, a borzongató különösség elmaradása hoz zavarba bennünket. Haragszunk kissé, mert fennsõbbséges, furcsálkodni, lesajnálni kész várakozásainkkal hoppon maradtunk.

Kovácsy Tibor

1051 Budapest, Nádor u. 11. Nyitva: november 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.