Alig pár napja, véletlenül került a kezembe egy fényképalbum: a múlt századelõ, a bolsevik hatalomátvétel elõtti idõk Oroszországa. Sármély, gyilkos nyomor, a hunyászkodó tekintetekben évszázados gyûlöl-ködõ rémület, a haszonállati lét üressége. Bocskor, mocsok, szamovár.
Aztán meg jött, ugye, a szovjet éra, ismerjük ennek is a fotóanyagát, tenyeres-talpas munkásnõk táncolnak a teadélutánon, épül az üzem, a lakótelep. Föl is merült, hogy milyen különös: a mai Oroszországról mint látványról alig tudunk valamit, ahhoz képest, hogy mennyire közel van és mekkora.
Az a fotókiállítás viszont, amelynek - ha jól értem - egy európai körutazása, bemutatkozása után Budapesten most a Centrális Galéria biztosít helyet, végre hangsúlyosan, kimondottan és aláhúzva a máról, a mai Oroszország mai felfogásáról szól. Zavarba is jön a látogató: a hatalmasra nagyított képeken szibériai tájak, végtelen, kék ég alján csónakázó, habos fellegek, maga a megfogható végtelenség, másutt meg az épületek nemes vonalaiban maga a megõrzõdött, a történelem minden poklát túlélt hagyomány - mi az mármost, amit újdonságként kell felismerni itt?
A látásmód persze nagyon is karakteres a maga hûvös, alélt-ságtól, nosztalgiától, indulatoktól egyaránt mentes távolságtartásával. A valószerûtlensége miatt már-már giccsbe forduló természeti szépség sarkos, ugyanakkor fineszesen és önfejû szeszéllyel alkalmazott geometrizmusba fordul, ha így nézzük, tartalom, közvetlen üzenet, ha úgy, akkor kreált rendbe illesztett - érzelmi többletet természetesen így is hozó - formai mozzanatok sora.
A képek többsége Lev Melihov munkája, a másik kiállító, Alekszandr Szabitov mellékszereplõnek tûnik inkább, túl kevés képével nem is tudja felmutatni önálló, Melihovétól eltérõ karakterét.
Egyébként is furcsa a helyzet: nagy levegõjû, erõteljes benyomást kelt a kiállítás, és mégsem elég bõséges. A felvetett témák valahogy sorra kifejtetlenek maradnak. Három nagyon, de nagyon befagyott ablak - haladnánk tovább, lesz, ami lesz, bele az eszeveszett szibériai télbe, de nem, már vége is. Egész egyszerûen mindenbõl többre vágyna az ember - igaz, ehhez tágasabb kiállítótér kellene.
Ott van mindjárt az elején hat fekete-fehér kép Szentpétervárról. Erõd, kapualj, hátterében felállványozott toronnyal, híd alja, palota, ugyanaz kerítéssel. Nehéz megtalálni a kapcsolódást, csak annyit érezni, hogy a képek valamiért egyfajta lezártságot árasztanak, miközben külön-külön a szerkezetük kemény, nyers és éles. Csak távolabbról visszanézve tûnik fel, hogy a hat fotó együtt hoz létre egy részleteiben nyugtalanító, összességében viszont klasszikusan szimmetrikus vonalrendszert, alakzatot, amelyben a közel és a távol perspektívabeli összeegyeztethetetlenségét teljes mértékben feloldja, hogy egy más minõségû rendszer elemeivé váltak.
Ahhoz tehát, hogy bármit is kezdhessünk ezekkel a képekkel, át kell törnünk a látásmódunkban rejlõ korlátokat, amelyek között más-más rekeszekbe helyezzük el a dokumentumképeket és a mûvész-fotókat, és zavarónak érezzük, ha a rekeszek mégis egybenyílnak. Így közelíthetünk afelé, hogy a természeti vagy épített valóságra vetített személyes látásmóddal szemben feloldódjon a vagy-vagy hagyományos elvárásából adódó berzenkedés. Ebben az esetben kifejezett esztétikai élvezet például Melihov triptichonszerû, nagyon világoszöld Konceptuális tájképe, amely ugyanannak a triviális felvételnek (facsoport a tájban, robogó vonat ablakából) három különbözõ kivágatából áll össze, hogy a mulandó, a véletlen egyszeriségét végleges konstrukcióvá alakítsa, felnagyítva mindebben az esetlegességet.
Gondolhatunk tehát efféléket, de a képek mégis, újra és újra a dokumentummûfaj elvárásai felé terelnek bennünket. Mert hát mi végre a szahalini hajóroncsok, akár egészen elvont, felnagyított részleteikben is a mindenféle vörösre festett vasak (ráadásul Nosztalgia címmel), minek a havas, esti Moszkva, a nagyon fáradtan szomorú külvárosi utcarészlet, ha nem a közvetlen bemutatás vágyának kiélésére. Alig-hanem egyfajta izgatott, mindent akaró megmutatkozási türelmet-lenség irányította a tárlat válogatóit, mintsem az önkorlátozó fegyelem, ezért lett egy kicsit ilyen is, egy kicsit olyan is. Szabitov sorozata például a moszkvai Szpasszkij-toronyról tényleg nagy erejû, szokatlan képekbõl áll, mégis visszavesz a hatásából, hogy közvetlenül mellette Melihovtól szintén látunk néhány - egyébként ugyancsak kitûnõ - képet a Kremlrõl, amely ily módon és a kiállítás arányait is figyelembe véve igencsak körbe lett járva, miközben az ismeretlen, az új Oroszországból alig láttunk valamit.
Habár ez sem igaz. Két fotográfus felszabadulását mégiscsak láttuk a rájuk vetíthetõ kényszerek nyûge alól. Lehet, hogy csak a kuriózum, a borzongató különösség elmaradása hoz zavarba bennünket. Haragszunk kissé, mert fennsõbbséges, furcsálkodni, lesajnálni kész várakozásainkkal hoppon maradtunk.
Kovácsy Tibor
1051 Budapest, Nádor u. 11. Nyitva: november 28-ig
