Meghitt közelségben, szinte egymáshoz húzódva helyezkedik el az öt zenész az emiatt még hatalmasabbnak tűnő színpad közepén. Mintha nem is a hangszereket, hanem önmagukat hangolnák, tétova foszlányokból, az esetlegesség meggyőző látszatát keltve bontakozik ki az első két, töprenkedő darab. Keresgélésről persze szó sincs, az elakadó-nekilendülő futamok mind precízen lejegyzett és visszaadott hangsorok. Aztán Rabih Abou-Khalil bemutatja zenésztársait, tréfálkozó-ironikus bevezetőkkel indítja a darabokat.
Számomra a tréfálkozás éppenséggel nem áll közel a zenéhez, megtöri a közvetlenségét, a reflexiónak ellenálló érzékiségét. A humor nevetése vaskos és felszíni, rációba fojtott. Az érzékiségé teljes, odaadó, önfeledt. Most mintha mégsem működne ez az előítéletem. A ritkás poéngrimaszokból pillanatokon belül visszatér a zene a lélekborzoló áramlatokhoz, ezek meg hol mesélősen szétterjednek, hol pedig keskeny, árnyékos mederben zuhognak tovább.
Erőteljes. Felkavar. Megindít és magába húz. Nehéz a katarzist szavakra visszabontani.
*
Az öltözőben beszélgetünk. Abou-Khalil hangszere, az ud az európai lant keleti őse, még az iszlám előtti időkből. A mór hódítás után, Andalúzia felől került a középkori trubadúrok kezébe. Itt elfeledték, ott viszont nincs olyan stílus, amely nélkülözné. "Igen, ez a zeneszerzők hangszere, ahogy nyugaton a zongora - de végső soron ez is csak egy hangszer, még ha egy kissé talán egzotikus is Európában. Nem a hangszer a zene, ahogy Jasha Heifetz mondta. Stradivarin játszott, és egy tanítványa hozzá fordult: csodálatosan szól a hegedűje, uram. Heifetz a füléhez emelte a hangszert, és azt mondta: nem hallok semmit. Erről van szó."
Libanon, ahol Abou-Khalil született és zenei tanulmányait kezdte, sokszínű ország, más, mint a szomszédai - ezt szívesen hangsúlyozzák az ottaniak. "Az ország hegyekből, hegyekből és a tengerből áll. A hegyek menedéket nyújtanak, és az ilyen kis országok, amelyek menedéket tudnak nyújtani, vonzzák is az embereket. Van olyan vallás, amely kizárólag Libanonban létezik.
Nagyon nyugatias ország, miközben jelen van a másik szélsőség is - ámbár az egész világ szélsőségesebb manapság.
Én is nyitott világban nőttem fel: az anyám Frank Sinatrát hallgatott, az apám sok arab zenét. ' költő volt. A nagyapám volt az, aki zenélt. Neyen játszott (ez egy furulyaszerű hangszer - a szerk.). De a művészet gyökerei mindenütt egyformák - még a politikában is vannak művészek. Minden, ami több a szükségesnél, művészetté válik. Szóval sokféle hatás között éltem, nyelvek... - az apám nyolc nyelven beszélt, az anyám is tud vagy öt nyelven, szóval nyitott világban nőttünk föl."
1978-ban az NSZK-ba települt, klasszikus zenét kezdett tanulni, vagyis megismerkedett a nyugati hagyománnyal is, amelynek leginkább a lejegyzett, katalogizált, reflektált jellege bűvölte el. "Nagyon sokféle zene érdekel, Bartók például a kedvenc zeneszerzőm. És itt nem a folklórról van szó. Bartók kulturális kozmopolita volt. Engem már gyerekkoromban lenyűgözött az ilyesmi. Volt otthon egy rövidhullámú rádiónk, és amikor valami furcsaság ütötte meg a fülemet, elgondolkoztatott, hogy például a japánok ugyanúgy meghatódnak a saját, számunkra teljesen érthetetlen zenéjüktől, mint egy nyugati, afrikai, egy indián, akárki. Szóval az a gondolat, hogy vajon mi fogja meg az embereket a különféle zenékben, és hogy micsoda gazdagságot ad, ha bekapcsolódhat az ember a különféle kultúrákba. Akár csak hallgatni, hagyni, hogy hasson ránk. Maga ez az érzés is művészet, az odahallgatás - a hallgatók nagyobb művészek, mint sok zenész. Hallani, hol mi hogyan szól - hiszen a zene nem a játéknál, hanem a hallgatásnál ér véget."
Igen, ez a nyitottság hallható ki a darabjaiból (csak saját műveit játssza) és a felvételeiből, amelyeken Sonny Fortune-tól Charlie Marianón át a Balanescu Quartetig ível a közreműködők listája. Mostani - egyformán nagyszerű - zenésztársai közül talán a tubán és a szerpent nevű, ritkán használt hangszeren játszó Michel Godard-t lehetne kiemelni leheletfinom, színgazdag játéka miatt. Vajon honnan jött ez a meglepő ötlet? "Ugyan, ki akarna tubát - micsoda képtelenség! Semmi értelme! Nem a hangszereket keresem, hanem a személyiségeket. Annyit tudtam, hogy szükségem van egy basszushangszerre. Aztán hallottam játszani Michelt, és azt gondoltam, hogy igen, ez az. Mindig is személyiségekkel dolgoztam, nem pedig stíluselemekkel. Történetesen sok dzsesszzenésszel játszom, mert ők nyitott emberek, és ez a fontos számomra, nem az, hogy dzsesszt játszanak. Olyan ez, mint egyébként is az életben: van, aki rögtön rokonszenves, van, aki egyáltalán nem - akkor is, ha egyáltalán nem ismerjük őket. Nem úgy alakul ez, hogy elgondolja az ember: na, most egy szitáros kellene. Vannak szitárosok, akik olyan rosszul játszanak, hogy az hihetetlen. Nem hangszereket akarok hallani. Fontos persze, hogy jól játsszanak, és természetesen jól is játszanak, de nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy a zene egészként szólaljon meg."
És ez így is történt. El-elkalandozott ugyan a tuba, a szaxofon (és a rajta játszó Gavino Murgia különös torokéneke), Luciano Biondini gombos harmonikája, olykor még az iowai dobos, Jarrod Cogwin is, de olyankor is ugyanazt a szövetet szőtték, azt a különös, valahol keleties alapszínű zenei anyagot. "Igen, ez az én nyelvem. Az ember mindig a saját gyökereivel kezdi. A tegnap ismerete megvéd a holnapi banalitástól: tudja az ember, mi az, ami már volt. Egyesek számon kérik: ez nem tradicionális zene. Valóban nehéz besorolni: nem is tudom, miért hangzik arab jellegűnek. Vannak kromatikus elemei, amilyenek az arab zenében nincsenek ebben a formában, nincsenek ilyen ritmusok, ritmusváltások. Mindegy is - ami ma hagyományos, az tegnap forradalmi volt, és a holnapi tradíciót ma kell megteremteni. Ha ezt nem teszi meg az ember, holnap még mindig ugyanazt játsszák, amit ma. Az a halála egy kultúrának, ha mindig csak a saját múltjára hivatkozik."
