"Ami több a szükségesnél" - Rabih Abou-Khalil (koncert)

  • Kovácsy Tibor
  • 2006. október 26.

Film

Meghitt közelségben, szinte egymáshoz húzódva helyezkedik el az öt zenész az emiatt még hatalmasabbnak tűnő színpad közepén. Mintha nem is a hangszereket, hanem önmagukat hangolnák, tétova foszlányokból, az esetlegesség meggyőző látszatát keltve bontakozik ki az első két, töprenkedő darab.

Meghitt közelségben, szinte egymáshoz húzódva helyezkedik el az öt zenész az emiatt még hatalmasabbnak tűnő színpad közepén. Mintha nem is a hangszereket, hanem önmagukat hangolnák, tétova foszlányokból, az esetlegesség meggyőző látszatát keltve bontakozik ki az első két, töprenkedő darab. Keresgélésről persze szó sincs, az elakadó-nekilendülő futamok mind precízen lejegyzett és visszaadott hangsorok. Aztán Rabih Abou-Khalil bemutatja zenésztársait, tréfálkozó-ironikus bevezetőkkel indítja a darabokat.

Számomra a tréfálkozás éppenséggel nem áll közel a zenéhez, megtöri a közvetlenségét, a reflexiónak ellenálló érzékiségét. A humor nevetése vaskos és felszíni, rációba fojtott. Az érzékiségé teljes, odaadó, önfeledt. Most mintha mégsem működne ez az előítéletem. A ritkás poéngrimaszokból pillanatokon belül visszatér a zene a lélekborzoló áramlatokhoz, ezek meg hol mesélősen szétterjednek, hol pedig keskeny, árnyékos mederben zuhognak tovább.

Erőteljes. Felkavar. Megindít és magába húz. Nehéz a katarzist szavakra visszabontani.

*

Az öltözőben beszélgetünk. Abou-Khalil hangszere, az ud az európai lant keleti őse, még az iszlám előtti időkből. A mór hódítás után, Andalúzia felől került a középkori trubadúrok kezébe. Itt elfeledték, ott viszont nincs olyan stílus, amely nélkülözné. "Igen, ez a zeneszerzők hangszere, ahogy nyugaton a zongora - de végső soron ez is csak egy hangszer, még ha egy kissé talán egzotikus is Európában. Nem a hangszer a zene, ahogy Jasha Heifetz mondta. Stradivarin játszott, és egy tanítványa hozzá fordult: csodálatosan szól a hegedűje, uram. Heifetz a füléhez emelte a hangszert, és azt mondta: nem hallok semmit. Erről van szó."

Libanon, ahol Abou-Khalil született és zenei tanulmányait kezdte, sokszínű ország, más, mint a szomszédai - ezt szívesen hangsúlyozzák az ottaniak. "Az ország hegyekből, hegyekből és a tengerből áll. A hegyek menedéket nyújtanak, és az ilyen kis országok, amelyek menedéket tudnak nyújtani, vonzzák is az embereket. Van olyan vallás, amely kizárólag Libanonban létezik.

Nagyon nyugatias ország, miközben jelen van a másik szélsőség is - ámbár az egész világ szélsőségesebb manapság.

Én is nyitott világban nőttem fel: az anyám Frank Sinatrát hallgatott, az apám sok arab zenét. ' költő volt. A nagyapám volt az, aki zenélt. Neyen játszott (ez egy furulyaszerű hangszer - a szerk.). De a művészet gyökerei mindenütt egyformák - még a politikában is vannak művészek. Minden, ami több a szükségesnél, művészetté válik. Szóval sokféle hatás között éltem, nyelvek... - az apám nyolc nyelven beszélt, az anyám is tud vagy öt nyelven, szóval nyitott világban nőttünk föl."

1978-ban az NSZK-ba települt, klasszikus zenét kezdett tanulni, vagyis megismerkedett a nyugati hagyománnyal is, amelynek leginkább a lejegyzett, katalogizált, reflektált jellege bűvölte el. "Nagyon sokféle zene érdekel, Bartók például a kedvenc zeneszerzőm. És itt nem a folklórról van szó. Bartók kulturális kozmopolita volt. Engem már gyerekkoromban lenyűgözött az ilyesmi. Volt otthon egy rövidhullámú rádiónk, és amikor valami furcsaság ütötte meg a fülemet, elgondolkoztatott, hogy például a japánok ugyanúgy meghatódnak a saját, számunkra teljesen érthetetlen zenéjüktől, mint egy nyugati, afrikai, egy indián, akárki. Szóval az a gondolat, hogy vajon mi fogja meg az embereket a különféle zenékben, és hogy micsoda gazdagságot ad, ha bekapcsolódhat az ember a különféle kultúrákba. Akár csak hallgatni, hagyni, hogy hasson ránk. Maga ez az érzés is művészet, az odahallgatás - a hallgatók nagyobb művészek, mint sok zenész. Hallani, hol mi hogyan szól - hiszen a zene nem a játéknál, hanem a hallgatásnál ér véget."

Igen, ez a nyitottság hallható ki a darabjaiból (csak saját műveit játssza) és a felvételeiből, amelyeken Sonny Fortune-tól Charlie Marianón át a Balanescu Quartetig ível a közreműködők listája. Mostani - egyformán nagyszerű - zenésztársai közül talán a tubán és a szerpent nevű, ritkán használt hangszeren játszó Michel Godard-t lehetne kiemelni leheletfinom, színgazdag játéka miatt. Vajon honnan jött ez a meglepő ötlet? "Ugyan, ki akarna tubát - micsoda képtelenség! Semmi értelme! Nem a hangszereket keresem, hanem a személyiségeket. Annyit tudtam, hogy szükségem van egy basszushangszerre. Aztán hallottam játszani Michelt, és azt gondoltam, hogy igen, ez az. Mindig is személyiségekkel dolgoztam, nem pedig stíluselemekkel. Történetesen sok dzsesszzenésszel játszom, mert ők nyitott emberek, és ez a fontos számomra, nem az, hogy dzsesszt játszanak. Olyan ez, mint egyébként is az életben: van, aki rögtön rokonszenves, van, aki egyáltalán nem - akkor is, ha egyáltalán nem ismerjük őket. Nem úgy alakul ez, hogy elgondolja az ember: na, most egy szitáros kellene. Vannak szitárosok, akik olyan rosszul játszanak, hogy az hihetetlen. Nem hangszereket akarok hallani. Fontos persze, hogy jól játsszanak, és természetesen jól is játszanak, de nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy a zene egészként szólaljon meg."

És ez így is történt. El-elkalandozott ugyan a tuba, a szaxofon (és a rajta játszó Gavino Murgia különös torokéneke), Luciano Biondini gombos harmonikája, olykor még az iowai dobos, Jarrod Cogwin is, de olyankor is ugyanazt a szövetet szőtték, azt a különös, valahol keleties alapszínű zenei anyagot. "Igen, ez az én nyelvem. Az ember mindig a saját gyökereivel kezdi. A tegnap ismerete megvéd a holnapi banalitástól: tudja az ember, mi az, ami már volt. Egyesek számon kérik: ez nem tradicionális zene. Valóban nehéz besorolni: nem is tudom, miért hangzik arab jellegűnek. Vannak kromatikus elemei, amilyenek az arab zenében nincsenek ebben a formában, nincsenek ilyen ritmusok, ritmusváltások. Mindegy is - ami ma hagyományos, az tegnap forradalmi volt, és a holnapi tradíciót ma kell megteremteni. Ha ezt nem teszi meg az ember, holnap még mindig ugyanazt játsszák, amit ma. Az a halála egy kultúrának, ha mindig csak a saját múltjára hivatkozik."

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.