Riasztó, viszont reményteljes kép fogadja a váradi pályaudvar elé kilépő utazót. Szemben a romániai magyarul "blokkháznak" nevezett, reménytelen lakósilók. Balra, a belvárosba vezető főút mentén a fényesebb múlt után omlatagon sóhajtozó régi épületektől ornamentikájuk utolsó maradványai vesznek búcsút. Taxisok remélnek bennünk könnyű prédát, az arcunkba bámuló, aggasztóan kétes szándékú, szegényesen öltözött álldogálók pedig mintha valami - ránk nézve hátrányos - anyagi vonatkozású ajánlatot forgatnának a fejükben. Higgyük inkább azt, hogy csak kényszerű dologtalanságuk óráit morzsolják, egyébként is hagyjuk abba a szorongást, s elfordulván biggyesszünk gőgösen ajkat! Tekintetünk egy mély - valaha minden bizonnyal funkcionális, most viszont szeméttel teli -, kocka alakú bevágásra esik egy vaskos fa törzsében.
Száz méterrel odébb viszont már kész az átépített úttest, a keresztutcában hatalmas betoncsöveket emelnek be a felújítandó csatorna mély árkába, munkagépek, teherautók érkeznek, hordanak, tolatnak. Feltúrt utcák, felállványozott épületek végig, egészen a városközpontig és tovább, a Sebes-Körös túloldaláig. A város mostanában kapaszkodik ki a fél évszázados elhanyagoltságból. Az eredmények máris látványosak: minden egyes rendbe hozott épületből csak úgy sugárzik
az egykori gyarapodás
lendülete. Van mit felújítani - főleg a kilencszázas évek szecessziós építészete hagyott Monarchia-szinten is páratlanul bőségesen nyomot a városon. Amit száz éve olykor magakelletésnek látott a Nagyváradi Napló, abból ma már a jómód erőteljes, öntudatos derűjét érezzük. Néhány éve még elkeserítő látvány lehetett a sok tönkretett, tönkremenni hagyott építészeti műremek, most viszont a kívülről becsöppenő úgy látja, hogy nincs megállás: Nagyvárad a messzi környék legszebb városa lesz.
Mert mi is kell a szép városhoz? Néhány látványos, markáns és megragadó épület, amilyen a különleges alaprajzú városháza, a helyi földbirtokos-építési vállalkozó-építész család sarja, ifj. Rimanóczy Kálmán rajzasztaláról, vagy vele szemben a lenyűgöző szecessziós csoda, a Komor Marcell - Jakab Dezső-féle Fekete Sas palota. Kell egy karakteres városközpont, amit Váradon a XIX. század végén kezdődő aranykor idején az adottságokkal szemben kellően engedékeny nagyvonalúsággal formáltak véglegessé. Ha pedig az egészet egy nem túl kicsi, viszont kanyargós folyó is keresztülszeli, hogy a parti mellvédre könyökölve hosszan bámészkodni, sétányokon flangálni, kerthelyiségben elüldögélni lehessen, meg van nyerve az ügy. A feladatot kiválóan ellátja a Sebes-Körös, a többi már a tükröződő századfordulós házak, a vízre hajló fák, a lemenő nap - meg ráérő idő és kedély dolga.
Persze a város épülettörténete nem a szecesszióval indul - egyáltalán, miféle városé? Itáliából érkezett püspökök, egyéb egyházi személyek beotthonosodásának emlékét őrizték az egykori Padua, Bolonya-Bononia utca-, utcacsoport-, majd településnevek. Olaszi és Velence viszont máig megmaradt. Mármint a név, merthogy annak a 900 évnek az első bő kétharmadából nem valami sok épített emléket láthatunk. A lepusztult, bár kissé feljavított várat csupán, miután a legkorábbi máig álló templomok is csak a XVIII. században épültek. Ennek a síkvidéki erődítménynek a területén zajlottak a korai századok jelentős építkezései: székesegyház, püspöki palota, védművek.
Péter I. Zoltán részletesen beszámol a letűnt idők eltűnt épületeiről, összefoglalva régészeti eredményeket, utazók emlékezéseit, melyekből kitűnik például, hogy a kései és rövid török uralom (1660-1692) a város fejlődésének egyik korai csúcspontja volt, melyre a visszfoglalás rombolása, majd a
kurucok dúlásai
következtek. Mindehhez hozzávéve a XIX. század közepéig rendszeresnek mondható árvízpusztításokat és tűzvészeket, a könyv első harmada jobbára a végképp semmivé foszlott múltról mesél, amely örökségként csak meglehetős elvontsággal nevezhető meg. Ezután viszont hamar élet költözik a Sebes-Körös két partjára. "A Városnak épülettyén, Törvényház, ez a Belső piatz feő helyén van egy emeletű, összeragasztva van véle a fársángi Mulatságok helye és a város vendégfogadója a Fekete Sas Czim alatt. A város épülettyéhez tartozik az Obesteri tágas quartely, a katonai számvevő háza és a fenyítő ház." Az 1800-as évek elejéről származó leírás beszámol a "Rhedey Város kertye" területén épített "meleg fürdő Ház"-ról, amely "fényét emeli a városnak, az elme futását árnyékaival, az egészséget a meleg fürdővel és sétálással elősegítvén".
A ma is álló korai épületeket az 1800-as években emelték: templomok, egyéb egyházi építmények. Barokk székesegyházat, püspöki palotát Magyarország több városában is találunk (bár a váradi együttes különösen könnyed és látványos), a Kanonok vagy Káptalan sor tíz egyszerű, boltíves épülete 56 árkádívével viszont egyedi látványosság.
Világi lakó- és középületekkel csak a következő évszázad második felétől gyarapodik a város. Péter I. Zoltán könyve hosszú oldalakon át, stílusirányzatok szerinti tagolásban mutatja be őket, miután a fejezetek élén röviden ismerteti az adott stílus jellegzetességeit. A részletek újabb részletek felé terelik az olvasó kíváncsiságát: gazdaság- és társadalomtörténeti tények, érdekességek után nyomozna az oldalakon. Az elegáns kötet azonban nem várostörténet, hanem - az épp szükséges történeti adatok említésével, jól átlátható szerkezetben - a számottevő épületek részletes lajstroma. A felszínesen, szobaturista módra lapozgató laikusra olykor szinte ránehezednek a leírások részletei: "A földszinten vállpárkányra futó, zárköves, ívezetes megoldású ablakok sora húzódik. Az emeleten az egytengelyes sarokrizalitok széleit páros kompozitfejes pilaszterek szegélyezik. A sarokrizalit emeleti falfelületét keretelt ablak töri át, amely állógyámokon nyugvó erős szemöldökpárkánnyal és szegmensívű timpanonnal egészül ki. Az ablak
köténymezejében kőbábos
korlátok találhatók." Annál nagyobb örömünkre szolgál viszont, hogy az önfeledten tülekedő szakkifejezések értelmét szószedet világítja meg. Míg a bőséges fejezetvégi lábjegyzetek a tudományos precizitást szolgálják, a fontosabb épületek, címük, tervezőjük stb. tételes felsorolása, valamint a régi magyar utcanevek és mai, román megfelelőik listája hasznos szolgáltatás. Ennél is fontosabb erénye a könyvnek, hogy lényegében minden leírás mellé gondos és figyelmes tördeléssel odaszerkesztették a tárgyalt épület képét is.
Kevéssé dicséretes szokás a történelmi Magyarország határokon túlra került városait úgy bemutatni, mintha Trianonnal megállt volna bennük az idő. Más kérdés, hogy a XX. század kevés emlékezetes építészeti nyomot hagyott a Kárpát-medencében. Péter I. Zoltán azonban jó szándékú kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, mi épült Oradea városában. Megismerteti velünk például a húszas években dívott neobr‰ncovenesc stílust a maga kiugró kis tetőcskéivel, "lunettáival", szűk boltíveivel. Ez a havasalföldi eredetű, népies ízű irányzat, amely önmagában is művi és szűkkeblű, főleg egyházi épületekkel vadított Nagyvárad arculatán, amelytől amúgy sem idegen némi szedett-vedett, bár hangulatos esetlegesség. A 30-as évek modernizmusa viszont üdítő levegőt vitt a városba - a hűvös, egyszerű vonalvezetés számos kertvárosi családi ház esetében is érzékelhető. (A Trianon utáni Magyarország településeiről szinte teljesen hiányzik ez a felvidéki városokban is jól érzékelhető irányzat.)
Ami az ötvenes évektől kezdve történt, azt látni is elég volna, de a szerző hősies erőfeszítést tesz a - kétségkívül megmásíthatatlan - építészeti valóság elfogulatlan bemutatására. A szakszervezeti kultúrház létét még csak-csak elfogadjuk egyfajta kuriózumként, ahogy feltűnik egy tágas park fái közül, a Körös áruház is épülhetett volna sokkal rondábbra a hetvenes években, de folyó fölé tornyosuló szállodát - funkcionalitás és felújítás ide vagy oda - nem lehetett könnyű megbocsátani. De ezeket az évtizedeket nem a szépítés, hanem az iparosítás és a hozzá kapcsolódó betelepítés jellemezte. Az 1948 és 1989 között 90-ről 230 ezresre duzzadt (azóta viszont fogyatkozó) lakosságot értelemszerűen lakótelepi tömbházakban helyezték el. Pintér még ezek közül is igyekszik kiemelni néhány sikerültebbet: esetleges értékeiket nyomasztó ridegségük és lepusztultságuk teszi felismerhetetlenné. Így aztán nagyváradi kirándulásunkat csak azzal zárhatjuk, hogy visszamenekülünk a belvárosba, ahol a szebb jövő apró jelein örvendezünk a múlt töredező, patinásan édesbús emlékei között.
Noran Kiadó, 2005, 325 oldal, 6990 Ft
